Lakásgyakorlatok 11.

És akkor nem lassan-lassan, ahogy szokás, hanem egy nap, igazából rögtön a megérkezésem pillanatától kezdve egy-két óra alatt berendeztem a lakást. Azelőtt nem is láttam, soha nem jártam ott, még a környéken sem. Pedig laktam ebben a negyedben, de volt ez a sugárút, ami a belvárosból ide és aztán ki a városból vezet, erre a háromsávos sugárútra soha nem jöttem át. Jöttem át, mintha másik oldal. Az egyik háromsávos belefele, és háromsávos kifele. A belváros felől nézve. A másik, amire ezelőtt sohse jöttem, csak háromsávos kifele. A belváros felől nézve, persze. Szóval minek átjönni ide, amikor a másikon meg tudtam mindent oldani. Jöttünk az autóval, néztem is, hogy na, ezentúl ezen az úton fogsz járni, ez lesz a te utad, ez a csendesebb, nyugisabb, ahonnan csak kifele mennek az autók, ahol csak egy busz jár, s az se jó neked, ahol mindig szembeforgalommal fogsz menni, és ahol mindenki csak hazafele fog jönni.

És akkor nem lassan-lassan, ahogy szokás, hanem egy nap, igazából rögtön a megérkezésem pillanatától kezdve egy-két óra alatt berendeztem a lakást. Azelőtt nem is láttam, soha nem jártam ott, még a környéken sem. Pedig laktam ebben a negyedben, de volt ez a sugárút, ami a belvárosból ide és aztán ki a városból vezet, erre a háromsávos sugárútra soha nem jöttem át. Jöttem át, mintha másik oldal. Az egyik háromsávos belefele, és háromsávos kifele. A belváros felől nézve. A másik, amire ezelőtt sohse jöttem, csak háromsávos kifele. A belváros felől nézve, persze. Szóval minek átjönni ide, amikor a másikon meg tudtam mindent oldani. Jöttünk az autóval, néztem is, hogy na, ezentúl ezen az úton fogsz járni, ez lesz a te utad, ez a csendesebb, nyugisabb, ahonnan csak kifele mennek az autók, ahol csak egy busz jár, s az se jó neked, ahol mindig szembeforgalommal fogsz menni, és ahol mindenki csak hazafele fog jönni. Mondtam magamnak, nem baj, már úgyis öreg vagy, már úgysem hiszel a forgalmas utcákban, már úgyis zavarnak az emberek, mondtam magamnak, s elnevettem magam. Az ágy az amerikai konyhás nappaliban volt, annak is a végében, az ablakok alatt. A kanapé és a fotelek a hálóban, amit én avattam hálószobává. Íróasztal dettó. Kipakoltam mindent a kisebbik szobából, méregettem jobbról, balról. Be kell férjen ez az ágy. Vagyis ágyak, mert két egyszemélyes. Be is toltam. Be is fért: hálószoba. Íróasztal, írószék ablak alá, kanapé eléje, munkatér leválasztva, kávézóasztal, fotelek. Szuper. Nyitott konyha. Mintha a konyhából indulna a nap. Reggeli ott, kávé a kanapén elnyúlva a kávézóasztalnál, mert mi másért hívnánk így, ha nem ezért, és munka az ablak alatt, legközelebb a kinthez. És közelebb a fűtőtesthez is. És az ablakhoz. És az erkélyhez. A kinthez tehát. Az ágy olyan, mint egy sziget. Ha lenne egy szigetem, mindenkit odaköltöztetnék. A szüleimet, a barátaimat, a kedvenc embereimet, a kedvenc dolgaimat, a kedvenc zenéimet, a kedvenc játékaimat, mindent, mindent. És ott kialakítanék egy másik világot, ahol csak és kizárólag pozitív dolgok történnek. A szigeten meleg van és világosság, friss a levegő és puha az ágynemű, nincs sok párna, mert fölöslegesen betölti a teret, két takaró van, szép színek, különböző, de egy világot idéző anyagok, több, de egymáshoz idomuló méret és vastagság. A sziget. Ahol minden kezdődik, ahol mindennek el kell kezdődni, ahol minden nap meghozódik az első és legfontosabb döntés: elkezdődik-e ma is. Nincs függöny, a fény tehát az erkélyen át az ablakon megtörik, és máris bent van, felkölt, felver, felriaszt, vagy megsimogat, kilökdös az ágyból, feltolja a fejem, majd a hátam, majd fenéken billent, és addig terpeszkedik az ágyneműn, míg el nem megyek a fürdőszobáig. Attól függ, hogy váltunk el előző este. A sziget. Ahol van, hogy nem kezdődik el. Ahol van, hogy egy nap kiesik. Ahol van, hogy nem történik az égvilágon semmi, csak egy élettelen test ritka, önkéntelen és lassú mozdulatai tolják giccses tájképekké a takarót. Ahol a szuszogás csak alig hallható hullámzás. Ahol ilyenkor a fény is leül az ablakpárkányra, és minden mozdulattól azt reméli, hogy ez lesz az ébredés. A sziget, ahol van, hogy nem keződik el. Szóval két óra alatt kész volt az otthon. Másnap kicsi takarítás, kicsi mosás, új vécéillatosító, vécépapírszag, szappan- és mindenféle kozmetikumszagok a fürdőszobában, új öblítószag a szekrényekben, új ételek szaga a hűtőben, új mosogatószerszag az edényeken, új agyonsütöttolaj-szag a konyhában. Szőröstől-bőröstől, mondjuk, egy hét. És nem kellett idő megszoknom, nem kellett eltelni heteknek, hogy most már itt laksz, ez a te otthonod, ne idegenkedj tőle, ide fogsz hazajönni minden este, és innen fogsz elmenni minden nap. Hogy ez a te hűtőd, és ezek a te edényeid, hogy ezt a te vécécsészéd, hogy ez a te kádad, ez mostantól a te kádad, ebben fogsz fürdeni, szokd meg, ebben fogsz fürdeni. Nem kellett erre idő. Minden megtalálta a helyét. Olyan volt, mint egy rendetlen gyerekszoba, amiben egész délután öt-hat kisgyerek dobigálta szerteszét a játékokat. És miután mindenki elment, bemegy a szülő és rendet rak. És minden a helyére kerül, és minden ott van, ahol lennie kell. A nagy törölköző a kád melletti rúdon, mert az ajtóraakasztást amúgy se értettem soha, a kis törölköző, amire kilépek, meg az, amit a hajamra csavarok, a függőleges fűtőtesten, mert annál praktikusabb dolgot elképzelni nem tudok. Ez az egy hét, megbeszéltük, elfogadtuk egymást, nem kérünk számon egymáson semmit, nem akarunk másnak és többnek látszani, mint amik vagyunk. Te ennyi vagy, és én ennyi vagyok. Én ennyi vagyok, és te ennyi vagy.

(Fotó: Zuh Deodáth, 2016 szeptember
[Voigtländer Bessa R2A/Nokton Classic 35mm/Fuji Superia 400
F:1.4; 1/125])