meglep e tétova mérték: lépve az őszi határban,
távol opálos a kékség, karnyújtásnyira még nyár van,
s messzire már az Egésztől. tájakká lett, ami távlat
— fények, a légi derengés —, válladdá váltak a szárnyak.
addig a táj, puha háttér, évei szín-vonulása,
egy, egyenetlen vakhossz, de egy snitt: ez lényegi bája.
rád dermed mind, ami nem lett, hirtelen ingre a pára,
csontodig ér, süt a hűse, elcsendült penge a szájad.
szeptember tolla, halála, félig azért mosolyogsz még
— erjedni roggyan a bála —, irtóztatón sok az emlék.
pára a légi arannyal vonja opálba a kéket.
(súlyod, súly), e könnyűség mi? vonzana. s oldana téged.
Megjelent a Műút 2016058-as számában