Reménykedünk, mint kedvenc szétment álompárjaink
Második Összejövetelében. Annyira reménykedünk,
hogy még a falba belenőtt angyalok is áradoznak,
mennyire cukik vagyunk. Ez persze nem igaz, csak
fogvacogtató hideg van, összehúzódunk, és ettől
kicsinek látszunk és aranyosnak.
Az angyalok teste a ház. Kidugják kövér kis karjaikat,
arra támasztják gödrös álluk. Lentről ők aranyosak nekünk.
Mindig azt mondtam, hány elkapart fattyúnak állítottak
emléket, de a gazdám minden alkalommal szájon vágott.
Tulajdonképpen szerencsés vagyok, tűnődtem, miközben
a tetveket szedtem ki a hajamból, hogy csak alulfizetnek,
mert egyébként korrekt személyek alkalmaznak,
nem nyúlnak a kötényem alá, nem settenkednek be hozzám éjjel.
Meghallgatják a véleményemet, vasárnap kimenőt adnak,
templomba nem járok — ez is tetszik nekik —,
délután a főút melletti teraszra ülünk ki a többi lánnyal.
Szerencséd van, mondják, túl fiús vagy,
szemben velünk, akik virágzunk,
mint diktatúrában a metaforák.
Nem igazán tetszik nekünk a hajnali kelés,
sem a higiénia hiánya, de eddig még egyikünk sem halt bele.
Te nyelvelhetsz, te mázlista, neked járhat a szád, nekünk meg nem,
perlekednek, nem tudom, mennyire gondolják komolyan.
És kipirul az arcom, mint egy barokk puttóé,
nálunk a kandalló fölött függ egy ilyen kép,
kihúzom magam, döbbenten látják,
hogy nekem is van mellem.
Felállok, elmosolyodom, kinyújtom a karom,
és hátrafordulok, úgy mondom nekik:
nézzétek, leesett az első hó,
ha közelről nézem, ki tudom venni az alakját,
nyolcágú csillag oldalszarvacskákkal,
de túl közelről nézem, és elolvad a tenyeremen.
Megjelent a Műút 2016058-as számában