Említettem már azt a lányt, aki előbb egyetemista volt, majd festőnövendéknek csapott fel, s mint szavaló került be a csoportunkba. Róla van szó. Hízelgett nekünk, szolgálatkész volt, akár egy jól idomított pincér, szép, finom ruhái alatt azonban egy kis bestia lakott, amit sajnos későn vettem észre. Akkor már belém vágta a fogát, s majdnem elvéreztem a harcban. Szemet vetett Makaira, és el akarta tőlem venni.
Nem tudom, mikor és hogyan kezdte gyalázatos játékát, de nem csinálta sikertelenül. Ahogyan később gondoltam, Makai és Fenyves összecsapása után kezdődhetett. Lehet, hogy én gyöngének bizonyultam, nem tudtam kellő fájdalmat és együttérzést mutatni. Nem sóhajtoztam, ahogyan az egy szerelmes kislányhoz illő lett volna, hanem azt mondtam: vigye az ördög az egészet. Semmi szüksége rá, hogy odaálljon azzal az erőszakos fráterrel versenyezni. Hagyja a fenébe. Ő csak szájaljon, mi csináljuk tovább a magunk dolgát. Makai nem tudott lecsillapodni, úgy fanyalgott, úgy izgult állandóan, mintha tüske szúrná a szívét.
Kassák Lajos: Az út vége, Magvető, 1982, 88–89.