Véget értek az ünnepek, és én valahogy újra hazakeveredtem az albérleti lakásba. Az egész lépcsőház üres volt, csak egy-egy szilveszterről megmaradt petárda zaja törte meg a csendet. Az új év első napja olyan, mint a hátralevő év, nem tudom, hol hallottam, és honnan ered ez a mondás, de eddig még sosem volt így. Igaz, máshogyan se. Az állapotok megmaradtak, az érzelmek és a körülmények sosem. Mindenesetre szeretek hasonló gondolatokkal eljátszani. Gyerekként is rengeteg könyvet csaptunk fel amolyan tolle, lege módra, aztán persze jókat nevettünk az eredményen. Így végül a táskámba csúsztattam egy könyvet, amin csukott szemmel megakadt a kezem a könyvespolcon, hogy ezzel indítsam majd a buszon a másnapot, és így határozzam meg vele az egész évet. Aztán elnyomott az álom.
Másnap macskanyávogásra ébredtem. Én, akinek gyermekkora óta nem lehetett semmilyen háziállata. A lábammal nyújtózkodva egy kicsit kihajtottam az ajtót és megláttam a szoba közepén egy dobozt. Ez még lehetett egy álom is, legalábbis ezzel a gondolattal nyugtattam magam és aludtam el újra. De amikor másodszor megébredtem, a doboz még mindig ugyanott volt. Elmentem a mosdóba inni egy pohár vizet, és odafele láttam, hogy a doboz tetejére rá van ráragasztva egy papír különböző számolásokkal, leírásokkal. Ittam egy pohár vizet, majd visszamásztam az ágyba, magamra húztam a takarót, és megnéztem a mobilom kijelzőjét: harmincnégy perc múlva szólni fog az ébresztőóra, addig van még időm aludni. Először elhatároztam, hogy ha kelni kell, akkor elkészülök és elindulok a munkába, ugyanúgy, mint mindig, nem véve tudomást a dobozról. Felhúzom a cipőm, a kabátomat, sálat tekerek a nyakam köré és elindulok a megszokott úton, mintha mi se történt volna. De tudtam, hogy nem tudom majd sokáig elterelni a gondolataimat, ezért a saját megnyugtatásomra végül úgy döntöttem, hazafelé szerzek valami magas tápértékű eledelt, macskaalmot, játékokat meg akármit, ami eszembe jut, és képes megnyugtatni, hogy igenis felelősségteljes gazda válhat belőlem, jóvá téve az utóbbi években befogadott harmincnégy IKEA-s növény halálát. Persze először is bele kellett volna néznem a dobozba, hiszen a nyávogás megszűnt, de ki tudja, lehet, elaludt vagy elfáradt benne, jó lett volna megbizonyosodni róla, mi a helyzet, mielőtt bármit is teszek. De egyszerűen képtelen voltam rá. Ne ítélj el emiatt, hiszen én se róttam fel neked sosem, ha egy-egy helyzetben rosszul vagy inkább logikátlanul cselekedtél. Mint amikor múltkor kirabolt az Árpád hídnál egy nálad majdnem egy fejjel alacsonyabb nő. Nem is kirabolt, szinte önként adtad oda mindened, számodra is megmagyarázhatatlanul. Azt hiszem, velem se volt ez másképp. Rettegtem a gondolattól, hogy milyen látvány fogad, ha felnyitom a dobozt és elkezdtem szorongani a felelősségtől, hogy lett volna módom szabadon engedni, mégsem tettem.
Végül elindultam, nagyjából tíz órája, azóta itt ülök, nem mentem se dolgozni, se haza. Mert ahogy behajtottam magam mögött az ajtót, tudtam, bárhogy is legyen, mostantól pontosan ötven százalék az esélye annak, hogy a legkisebb jószándékom is értelmetlen marad. Hiszen minden, amit azután teszek, aszerint válhat feleslegessé, sőt elviselhetetlen bűntudattá, hogy mire hazaérek, életben találom-e. És én egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezzel a gondolattal.