Vagy tán

Nyolcadikos voltam, négyből buktam félévkor. Szerintem maga is megbuktatott. Délután hazavittem a bizonyítványt, este késtem az erőnléti edzéséről. Kaptam plusz öt kört. Hideg eső permetezett. A reflektorfénytől olyan zöld volt a fű, mint a tévében. Maguk már túl voltak egy dombfutáson. Víz és veríték folyt mindenki arcáról. A korláton ültem. Sírtam. Maga plusz öt körrel büntetett. Jó volt abban a rohadt esőben futni. Akkor még élt az apám. Emlékszik rá?

Azok emlékére, akikre már csak emlékezni tudunk

Nem arra emlékszem, amire te. De ha arra is, nem úgy. Az emlék halott álom? Nem hiszem. Talán inkább az álmok böfögik fel halott emlékeinket. Akár így, akár úgy, akár másképp történik, mindig van egy pillanat, mikor elém állsz, és felteszed a kérdést. Emlékszik?

Emlékszik, mikor állt a pálya mellett, egyik cigiről gyújtott a másikra, és ordibált velünk?

Mikor eltört a bokám az egyik tornán?

És arra, hogy minden edzés végén összeírtam a rendeléseket, a következő edzésen meg hoztam a cédéket? Főleg mulatóst kértek. Egész jól pörgött a biznisz, míg be nem fújt valaki. Felfüggesztettet kaptam.

Nyolcadikos voltam, négyből buktam félévkor. Szerintem maga is megbuktatott. Délután hazavittem a bizonyítványt, este késtem az erőnléti edzéséről. Kaptam plusz öt kört. Hideg eső permetezett. A reflektorfénytől olyan zöld volt a fű, mint a tévében. Maguk már túl voltak egy dombfutáson. Víz és veríték folyt mindenki arcáról. A korláton ültem. Sírtam. Maga plusz öt körrel büntetett. Jó volt abban a rohadt esőben futni. Akkor még élt az apám. Emlékszik rá?

Az milyen volt, mikor edzés közben elment az áram az egész faluban? Mit is mondott? Fasírtsötét? Szakadt az bánatos eső. Megpróbáltunk vakban cicázni, de még akkor sem láttuk a labdát, ha a lábunk elé toccsant. Fetrengtünk a sárban. Eggyé váltunk a sötétséggel. Magunkba szívtuk, magába szívott. Aztán valaki kitalálta, hogy lőjünk kapura. Négykézláb szedtük össze a labdákat, odahordtuk őket, ahová a tizenhatost képzeltük. Nem emlékszik, ki volt az, aki mászás közben cuppogva nyalta a kezét, hátha megérzi a tizenhatos ízét?  Látja, arra sem emlékszem, ki volt az, aki minden lövés előtt a félpályáról indulva szembebiciklizett a kapuval. Dinamós lámpája volt, ami nehezítette a mély talajon a tekerést. Mire a tizenhatos közelébe ért, annyira lelassult, hogy a remegő gyér fényben olyanok voltunk, mint a természetfilmekben az éjszaka megzavart oroszlánok. Ja, és amikor valakinek először jutott eszébe, ha nincs áram, meleg víz sem lesz? Hogy is hívják? Iszapbirkózás. Na, az kezdődött. Mindenki  —  és a sötétség  — mindenki ellen. Maga is csak addig röhögött, míg le nem döntöttük a lábáról. A szertáros néni parancsolt be az öltözőbe. Gyertyákat gyújtott, forró teát főzött, de a villanybojlerbe ő sem tudott áramot varázsolni. Senki nem maradt túl sokáig a zuhany alatt, de a dezodor fogyott bőven. Emlékszik, hogy dezodoros tüzet fújtunk, mint a tűznyelők. Nem a maga kabátja pörkölődött meg? Nem? Amúgy gondolkodott már azon, miért hívják tűznyelőnek, aki igazából fújja a tüzet?

Az megvan, amikor szezonzáró buli közben bekopogtam a budiba? Maga meg kiszólt, hogy mindjárt. És tényleg jött is rögtön, de addigra én már elkezdtem a csapba csorgatni, közben a sérómat figyeltem a tükörben. Ha látta volna akkor magát. Ahogy a bamba döbbenetből egy szempillantás alatt fuldokló nevetésre vált. Maga miatt vágattam le a hajam. Mert azon röhögött, nem?

Emlékszik, mikor az ikrekről kiderült, hogy laktózérzékenyek? Minden meccsre laktózmentes tejet hoztak. Szerintem csak azért csinálták, hogy sajnáltassák magukat. Hozhattak volna bármi mást inni. De nem. Ráadásul az öltözőben állandóan nyomták az anyuci kedvencei típusú önsajnáltató dumát. Besokalltunk. Az egyik idegenbeli bajnoki előtt egy vékony tűvel kiszúrtuk a dobozaikat, kiszívattuk a cuccot, aztán tejet nyomattunk a helyére. És vártuk a hatást. Ja, emlékszik, ott összesen egy egyszemélyes gravitációs budi volt csak. Kábé negyedóra telt el meccsből, mikor ikerék szinte egyszerre őrült sprintbe kezdtek a klubház mögötti budi irányába. Szakadtunk a röhögéstől, kaptunk is egy gólt. De kevésbé bántuk, mint azt, hogy sosem derült ki, melyikük ért célt hamarabb, s melyikük hagyott múlékony, de annál büdösebb nyomot a retyó mögött. Meccs után maga persze őket védte. A következő edzésre hozott nekik tablettákat, hogy elkerüljék a hasonló baleseteket. Fájt ez nekünk nagyon. Haragudtunk magára. De végül is ez már rég volt. Tudja, ha mostanában tejes kávét iszom, rögtön beindulnak a beleim. Maga szerint érdemes lenne megnézetnem? Hogy még pénzt is kapnék érte?

Nem ismer meg. Most mondjam a nevem? Na, így rémlik? Majdnem. Oké, nem voltam egy nagy spíler, de én lőttem az utolsó büntetőt, amivel bejutottunk a megyei döntőbe. Nem focizom már. Akkor is csak a társaság miatt. De az aranyérmem megvan még. Akkor arra sem emlékszik, hogy egyedül én látogattam meg a csapatból, mikor tüdőgyulladással feküdt otthon, egyedül. Tudja, sokszor utaztunk pár éve egy villamoson. Soha nem ismert meg. Egyszer a magával szemközti ülésre ültem, huszonöt percig zötykölődtünk így. Fel sem emelte a tekintetét. Direkt valami könyvbe temetkezett. Bocsánat, kicsit felgyűlt a sor. Milyet is kért?

Diósat? Hagyja a pénzt, a vendégem volt.