A csillagkeverőből úgy zuhannak
a megtestesülések, mint a trükkök.
Addig néztem az eget,
amíg csontsovánnyá tett.
Éhségtől lett a vérem fekete, nem tudom,
honnan jön a vörös, de szemem
a legfeketébb.
A kezemben tüzet viszek,
ahogy senki sem. Odateszem
egy szívkamrába, hagyom lihegni.
Addig a régen elfelejtett mozdulatok
új dalba fognak, mint egy másik simogatás.
Hangszer, amin játszok: tágítsa ki
a pillanatot, az éppen felpuhuló bőrt.
Érzem, hogy történik vele valami,
mielőtt felismerhetetlenné kövez
a fájdalom.
De a felém tartó kezdetet
gondolattal megállítom, maradjon
velem a zaj utáni süketség.
Emlékezetvesztés-hosszú,
ahogy lángokként ropognak
számban az eltűnők árnyai.
Amíg pergetem ujjaim között
a fényvesztés szeméből kihullt pillát,
nem kívánok többet szívből.
Megjelent a Műút 2016058-as számában