A romok is lassan összedőlnek.
Minden kisímul, mint a lap.
Mosolyognak a hegyre a völgyek
és emlékeink hol is alszanak?…
Barlangok?… Kövek?… Vagy a gyökerek?…
Régi versekből hosszú hangyasorok.
Hagymákból zöld kardok köszöntenek
s az árnyékok mindig boldogok,
mert valakit másolnak egyre
és néha olyan szárnyú is akad,
hogy aki elment és mindörökre,
valója mégis velünk marad,
valami tisztán-reszkető világ,
amilyent csupán a forrás tükre…
Így rezdülsz a bordámon át
s együtt úszunk a szálas fűbe…
Takáts Gyula: Entrópia?
T. Gy.: A semmi árnyéka, Szépirodalmi, 1980, 140.