Olvasom: hogy el fogsz jönni, Uram, e világra s meg fogod váltani eredendő szenvedéseitől… S hogy Úrjövetkor, a Te Jöveteledkor nagy csend lesz a vizek felett… a szelek majd megállanak…
A Te Jöveteledkor, Uram, Uram… kiáltok hozzád!
E világ lélegzete pedig elakad s a felhők megszakadnak… S hogy jelek lesznek a napban!
Aztán betettem a könyvet s csendben voltam. Nagy csend és békesség volt bennem e szavaktól s nem könnyeztem e percben a szegények, szegény nyomorultak sorsa miatt sem s nem szégyenkeztem a magam gyalázatán…
Ó, ha tudnák, hogy én is katolikus vagyok!
Aztán felálltam s felnyitottam ládám titkos rekeszét s elrejtém könyveimet. Az ajtózárat pedig zajtalanul kinyitottam.
Gyanús lehetek már ennek az öreg szipirtyónak is — furcsán nézeget olykor… Hiszen amit a múltkor mondott, az már csak nem is célzás! Egyre szemtelenebb lesz.
— Már megint nem fizet, Sir — mondta. — A reggeliket még hagyján, nem is bánom annyira, de legalább a szobát… Itt járok és szolgálom semmiért! Nem csodálnám, már megbocsásson, ha katolikus volna!
Ránéztem akkor s láttam, hogy szemei — ezek a furcsa szemek, melyek fiatalosan villannak, ha gyűlölniök van alkalmuk — most csendesen és ravaszkásan a régi gyanakvásai felett tartanak újra szemlét.
Megrázkódtam akkor — vagyis… Vagyis: meg kell hát állapítani végre minden hazudozás nélkül, hogy félek. Nagyon félek! S innen minden nyomorúság és gyalázat: a bujkálás és alakoskodás, a hízelgés… Miért is csodálkozom ezen?
Másnap aztán sietve fizettem neki, többet, mint ami járt volna — ez is ostobaság! egyre gyengébb, bárgyúbb és ügyetlenebb leszek. Még eszére tér, hogy nem is vagyok az a szegény fickó… aki napokra bezárkózik és tanul s nem eszik egyebet, mint kolbászt, meg újra kolbászt! Amilyen szemei vannak, egy nap át talál látni a ládám falán s meglátja benne a sonkát… Ez is undorító! Ez a műszegénység!
Hiszen a múltkor is aranyat talált a zsebemben. Ha nemes pártfogóm, Thomas Thring Esq. tudná, milyen meggondolatlanul bánok aranyaival!
No de mindegy!
Szóval: kinyitottam a szobaajtót, mert tudtam, hogy jönnie kell a teával. De nem jött.
Fel-le jártam tehát egy ideig. A kályhában ropogott a tűz s engem újra körülölelt bús ölelésével az elhagyatottság.
Kinn a londoni színtelen, szürke égbolt az ablak keresztjei közt… a szemben fekvő udvarban is ugyanaz a látvány: disznai között ugyanaz a fuvaros… most szerszámot pucol… lovak ácsorognak egy kocsi elé fogva… szemét… Néha egy-egy kiáltás hasít a csendbe valahonnan… S a lépcsőn ott áll egy terhes nő és ásítva szemléli a világot… A kocsis babája, aki miatt múltkor itt akkora verekedés volt.
A múltkor? Hiszen annak már-már négy hónapja bizony. Hogy múlik az idő!
És megint eltünődtem ugyanarról.
Hiszen elég jó ez a lakás, szó sincs róla, jól kiválasztottam, ez igaz… És mégis! Bizony, hogy egyes bajos dolgok épp úgy mutatkozni kezdenek itt is, mint az eddigiekben.
Füst Milán: Advent, Fekete Sas, 2003, 10–12.