Hárman szaladunk a negyedik után, és üvöltjük, hogy Lili, állj már meg. Senki nem ragadja meg a kapucniját, csak dermedten bámulnak. Lili a 24-es lábával kirúgja az eget, hátra döntött fejéről a hóra esik a sapka, és kacagva gurul. Ahogy jobb lábamat emelem a bal után, koncentrálva, nehogy elbotoljak, eszembe jut, milyen rosszallóan figyeltem ezeket a cseszett kismotorokat, a hatalmas lejtőkön száguldozó gyerekeket, és sose értettem, egy épeszű anya hogyan vásárolhat ilyet.
A konyhában vagyok, én találok rá anyára, ahogy a hideg kövön magzatpózban vacog, kinyitom a hűtőt és előveszem a sűrített tejet, odaviszem hozzá és nyomok egy kicsit a szájába, hároméves vagyok, ő húsz, megnyugszik egy pár perc múlva és nem sír tovább.
Sokáig azt hittem, hogy anyára vagyok mérges, mert már nincs és mert sose volt, és mert a hiánya miatt mindig rettegtem, én is csak egy hiány tudok majd lenni. Hároméves volt, amikor elvitték őket. A bátyja lelépett, a nővére olyan kemény lett, mint a fagyott kutyaszar, anyám pedig felcsináltatta magát apámmal, aki csip-csup munkák miatt járt be a nevelőotthonba. A harmadik öngyilkossági kísérlet után bent tartották a pszichiátrián, mondván, ő még hagyján, na de a magzat. Ott születtem meg. Utána is sokszor kezelték, sokszor voltam bent vele. Akkor jöttem rá, hogy milyen veszélyes ez a világ. Margit nénit a volt férje meg akarta ölni. Bár az orvos azt mondta, Margit néni sose volt férjnél, én inkább a néninek hittem, mert a szeme olyan halálra vált volt, ami csak igazi félelemből fakadhat. Tibi megmondta, hogy csak Tibinek szólíthatom, az igazi nevét senkinek sem árulja el, mert ő tudja, hogy az amerikai kormány hogyan fegyverezte fel a palesztinokat és a zsidókat is egyszerre, és azt mondta, hogy ő még Hruscsovval is tárgyalt erről. De a legjobban Károlykát szerettem, aki soha nem beszélt. Mindig az ölébe ültem, amikor anyát vitték a sokkolóba, hogy az áram végre helyrerázza az agyában a dolgokat. Ilyenkor Károlyka dúdolgatott a fülembe és én elaludtam. Arra ébredtem, hogy nedves a harisnyám, azt hittem, bepisiltem, de kiderült, Károlyka volt.
Ahogy hömpölygünk Lili után a bátyjával és a nővérével, rám szakad, ahogy reszketve szaladok haza minden nap az iskolából, szinte áttörve az ajtót, hogy hátha most találom meg úgy. Ez a félelem olyan sokáig kísértett, hogy szép lassan vággyá alakult, mert könnyebb a hiányát elviselni egyedül, mint vele azt, hogy nincs. Megiramodnak a könnyeim, ahogy a lábam is már magától mozog, és ordítok őrülten, de boldogan is, mert most érzem, hogy hiába vattázom ki az életünket lekerekített asztalszélekkel és védőoltásokkal, fenyegetve vagyunk, és ez a fenyegetettség kell. Minél jobban normális és megbízható és halhatatlan anya akarok lenni, annál inkább veszélybe sodrom őket. Ezt a kurva kismotort is azért vettem, mert normális anya az, aki megtanul sütni, tudja, hogy mit kell adni hőemelkedésre és kismotorral viszi sétálni a gyerekét.
A szemembe villannak az ablakokból a táncoló karácsonyi égősorok, és kívánom, hogy csak ma ne, Lili, csak ma ne. Anyának éppen karácsonykor sikerült, milyen közhelyes, legalább lett volna egy saját napunk. A gyógyszerekkel kudarcot vallott, de az utolsóval biztosra ment.
Lili már az utolsó térköveket eszi, robog lefelé a halálkanyarhoz, ahol éppen a múltkor ütöttek el egy motorost, mert háromfelől be lehet ide hajtani. A zebránál a lámpa piros, zubognak le a kocsik az Orbánhegyin, mögöttem Márk éppen megbotlik, kiált, hogy anya, de csak hallom, nem jut tovább, nem lesz a megértésből utasítás, mert egy parancs fut bennem végig, oda-vissza, felülírva minden mást, hogy Lilit érjem utol.
Azon a szentestén viszont boldogan futottam haza. A nagynénémmel csak leugrottunk a boltba, hogy vigyek anyának sűrített tejet, és előtte már olyan hosszú ideje jól volt, és vártam, hogy ez az új év már még annál is jobb lesz, hogy kijövünk a szarból és lesz anyám. A nagynéném ment elöl, felüvöltött, azonnal átvitt a szomszédba.
Csak később tudtam meg, hogy árammal csinálta, először a szíve állt le, majd az oxigénhiányba az agya is belehalt. Végre sikerült a sokk, halottnak egész normális, nyugtattam magam egy darabig, de aztán nagyon dühös lettem. Úgy képzeltem el, mint egy emberfát, amit bedugnak a konnektorba, hogy ki legyen világítva, és mérgesen néztem be a szobákba karácsonykor, gondolva, ezek az emberek dugták őt be.
Az utolsó lépéseken már szinte átrepülök, Lilire vetem magam, a terepjáró tőlünk pár centire megáll, még jó, hogy téli gumi, égett szaga van, én Lilibe temetem az arcom, de közben érzem, látom a karácsonyi fényeket magam körül, és nem vagyok mérges a fényekre, nem haragszom anyára sem, hanem arra gondolok, hogy a fényekben ő újra itt van, hogy a karácsony nem a halála, hanem ezekre a napokra ő ideköltözik hozzám.