„A Kikötői hírekben az a legjobb,
hogy csöppet sem szentimentális”
(Cate Blanchett, a Kikötői hírek című film szereplője)
„A Kikötői hírek arról szól,
hogyan találnak közösségre az egyes emberek”
(Julianne Moore, a Kikötői hírek című film női főszereplője)
Különös ellentmondás, hogy miközben senki nem tagadja, hogy mindaz, amit általában modernségnek vagy konkrétan modern költészetnek nevezünk, az részben az első világháború iszonyatos sokkjára adott válasz volt, a korszak emblematikus alkotói – W. B. Yeats, Ezra Pound, T. S. Eliot – közül senki nem töltött időt a hírhedt árkokban, és műveikben is általában csak áttételesen jelenik meg a háború mint téma. Egy ideje azonban egyre nagyobb figyelem irányul az ún. „háborús költőkre”: Wilfred Owenre (1893–1918), Siegfried Sassoonra (1886–1967), Edmund Blundenre (1896–1974), Edward Thomasra (1878–1917) és másokra. „A” nagy háború, ezt nem szabad elfelejteni, a briteknek mindig az első világháborút jelenti, s e költők kivétel nélkül vagy életüket vesztették benne, vagy annak sebét hordozták halálukig. A történelmi trauma kultúraformáló ereje iránti érdeklődésnek köszönhető Blunden és Sassoon válogatott levelezésének új, három vaskos kötetre rúgó kiadása (Pickering and Chatto, London, 2012). Egyrészt a szerzők lélektana szempontjából érdekesek a kötetek: jól dokumentálják, hogy az ilyesfajta emlékekkel együtt élni lehet, de felgyógyulni belőlük nemigen. A túlélők magányában is osztozott a két férfi. „Aki valóban átélte a háború legrosszabb szakaszait, azt ez mindörökké elkülöníti másoktól, a katonatársakat leszámítva.” – írta Sassoon. Másrészt a levelekben olvasható kijelentésekből kirajzolódnak egy fontos irodalmi kör főbb poétikai elképzelései. A háborús költők tehát formailag többnyire elszántan és öntudatosan régimódiak („Micsoda megkönnyebbülés visszatérni Wordsworthhöz a »modern tudat« akrobatái után!” – sóhajt megint Sassoon.) E költők számára a hiteles angol költészet hangsúlyosan angol volt (Yeats ír költő, Eliot amerikai, punktum), és közvetlenül a vidéki táj és életforma konkrétumaiból fakadt. „Csontjainkból írjuk a verset és a talajból, amelyet atyáink műveltek. Eliot írjon nyugodtan a maga New England-i örökségéből.” Ám mielőtt nagyon elítélnénk e költőket parókiális gondolkodásmódjuk miatt, ne felejtsük, hogy a nagy modernisták kulturálisan sokkal nyitottabb, többféle hagyományt egyesítő költészete gyakran kétségbeejtően kirekesztő politikai elképzelésekkel párosult; itt legalább a fasizmussal való kokettálásról nem lehet szó.
A brit modernizmus kulturális párbeszédei közül talán nem elég jól ismert az orosz irodalom kreatív befogadása; bár azért nálunk sem ismeretlen a téma: néhány éve Baróthy Judit monográfát jelentetett meg Borisz Paszternákról és Virginia Woolfról. Woolf valóban kulcsfontosságúnak tűnik. A Bűn és bűnhődést olvasta nászútján (franciául), összesen tizenöt orosz tárgyú recenziót jelentetett meg, és több esszéjében fejtegette az orosz irodalom egész generációjára gyakorolt alapvető hatását. „Nagy a kockázata – vélte –, hogy az embert elfogja az érzés: másfajta irodalmat írni merő időpocsékolás.” Korábban is ismert volt Samuel Solomonovich Koteliansky (ez persze az angol leírás), az orosz zsidó fordító szerepe, aki 1911-ben érkezett Kijevből Londonba, ahol megbarátkozott D. H. Lawrence-szel, rajta keresztül Katherine Mansfielddel, J. M. Murryval és végül a Woolf házaspárral. Koteliansky híres barátaival együttműködve számos orosz kötetet fordított angolra. Tolsztoj, Gorkij, Csehov és más szerzők művein dolgozott Woolfékkal a Hogarth Kiadó számára. Az együttműködés részleteit azonban mostanáig homály fedte. Rebecca Beasleynek azonban sikerült előásni a kéziratokat, amelyekben Virginia Woolf végső formára hozta Koteliansky fordítását az Ördögök bizonyos részleteiből, Tolsztoj szerelmes leveleiből és egy Beszélgetések Tolsztojjal című kötetből. Így végre szemmel látható a kreatív együttműködés az angolul döcögősen fogalmazó Koteliansky és az orosz-leckék legelején elakadt Woolf között. Beasley a Times Literary Supplement 2013. február 1-i számában olvasható tanulmányának izgalmas tanulsága, hogy elkezdhetünk Woolfra mint fordítóra is gondolni, bár ő soha nem beszélt ekként magáról. Betekintést nyerhetünk abba is, hogy míg a fordító az orosz kultúra bemutatásának lehetőségét kereste, Woolfék automatikusan az angol irodalom összefüggésrendszerében látták a megjelenő műveket.
Szinte hihetetlen, de még ma is bátor dolognak számít, hogy a BBC Radio 4 műsorra tűzte Tony Harrison gyönyörű, de kétségkívül sok csúnya szót tartalmazó versét, a V-t. A V hosszú, narratív költemény, amelyben a költő felkeresi szülővárosát, Leedset, leírja annak züllését, nyomorát, érzékelteti azt az áthidalhatatlan távolságot, amelyre gyermekkora világától került, amint ösztöndíjasként egyetemre került (klasszika-filológiát hallgatni), és eltöpreng azon is, miképpen viszonyul az, amivel ő tud szolgálni (a versek) ahhoz, amivel a felmenői szolgáltak (a kenyér, a hús és a sör). Egy szkinhed fociszurkolóval, saját rémítő alteregójával elképzelt találkozás formájában jeleníti meg, mi lehetett volna belőle, ha neveltetetés és inspiráció híján a robbanó szavak helyett ő is a sírkertek telegraffitizésében, rasszista jelszavak kántálásában engedte volna szabadon a megérthető, de elfogadhatatlan haragot. Botrány természetesen csak akkor lett a dologból, amikor ún. tévé-vers készült a műből (1987-ben), amelyet a BBC le is vetített. Iszonyú erős nyelv, páratlan empátia, de hát azok a csúnya szavak!
J. M. Coetzee, a nálunk is egyre ismertebb Nobel-díjas dél-afrikai író új regényéről az első reakciók alapján egy dolog mondható el biztosan: ez sem kevésbé titokzatos és értelmezésre kényszerítő, mint a korábbiak. The Childhood of Jesus (Jézus gyerekkora, Penguin, 2013) a címe, két hőse a kisfiú David és egy idősebb férfi, Simón. Hajóval érkeznek egy ismeretlen helyre, titokzatos sivatagi táborból. A fiú édesanyját keresi, a férfi, aki nem rokona, segíteni próbál neki. Az ismeretlen hely, hűvös, szenvedélytelen, humortalan, nagyjából szocialistának tűnő politikai berendezkedésű. Sem nem szörnyű disztópia, sem nem rózsaszín utópia, egy nagyjából működő idegen világ. A szerzőtől korábban sem ismeretlen allegorikus, kafkás, beckettes történet. E világról még azt sem tudni, evilági e: mindenki hasonlóképpen, hajóval érkezett ide, s megérkezvén elfeledkezett a korábbi életéről. Hogy a történet mennyiben rokon Jézus történetével az is értelmezés kérdése. David mindenesetre, amikor az iskolában felszólítják, hogy írja föl a táblára: „igazat kell mondanom”, azt írja „én vagyok az igazság”. Jó tudni.