A költemény képzetelemekből áll. A vers interpretációja ezen elemek megértése. A megértés az elem eredetének megpillantása. Az igazi életrajz a különböző eredetek átfogó feltárása. A tudat folyamának mélyén képek alszanak. A zavaros világ tiszta képei, egy egész elsüllyedt város. A görög vázák vagy a sárréti pásztortülkök összefüggő rajzolata. Ez a képszalag az élet alaprétege a tudatban. A halála előtt mindenkinek levetíti Isten. Az ihletett művész korábban is rálát. Az ihlet: kis halál. Az alkotás eszméket társít a hozzáférhetővé vált képekhez. A mű eszmetársítások útján létrejövő képzetelem-szövedék. A társítás tudatos művelet. Alapeszköz a hasonlat. Az egzakt módszer tehát a hasonlatok által létrejövő eszmetársulások törvényszerűségeinek pszichofilológiai alapon lefolytatott, következetes vizsgálata. A művészet újszerűen kapcsol össze érzetet képzelettel, ideát impresszióval. Össze vannak szőve, egymással vannak benőve, véglegesen egymásba zavarodtak: a zenei felhangok az alaphanggal összeolvadva alkotják a képelemet. Relation-fringes, mondta James. Viszony-rojtok, mondhatnánk magyarul. A tudat így működik. A kapcsolati rojt maga az emlékezésben és képzettársításokban alakot öltő legbelső tudatfolyam. Másként nem hozzáférhető. Másképp nem vizsgálható.
Ezek érdekelték akkoriban. Vergilius hasonlatai a Georgicon könyveiben. Arany János az 1877. év második felében. Ezeket a témákat szándékozta akkoriban, a diploma még csekély staffierung, doktori értekezéssé fejleszteni. Arra kellett viszont rájönnie, hogy a nagy William Jamesnek egyáltalán nincs igaza.
A tudat folyamatos áramlása nem létezik. Nincsen összefüggő képszalag. Nincs is tudatfolyam. Szigetek vannak, szigetek egy meg-megszakított, lassú, ólmos áramlatban, meg a Gedächtnisnek is nevezett, az erkölcsi célzatú emlékezet. Szigetek, tanúemlékek lappanganak a tudatban. Gyerekkorból, szülővidékről, olvasmányból, a múlt, a félmúlt, közelmúlt érzéki benyomásaiból. Hívásra várnak. Csak a líra tudja őket megszólítani. Tárggyá teszi. Egybefüggő tematikává. Kitör. Minthogy azonban, belépvén a nyelvbe, a költői alkotásban a benyomások és érzetek azonnal veszítenek intenzitásukból, csakis az ütköztetett szókapcsolatok, a felhőssel verekedő vaskosság adhatja vissza az originális erőt: a fenségesen antik hangnemmel folyton harcoló nyugati nyugtalanságot.
Szilasi László: Amíg másokkal voltunk, Magvető, 2016, 77–79.