Mint Magyarország rég elmúlt idejét jövevényi
Féltékeny szeretettel idézgetem újra magamnak,
Múltja nyomát keresem vaskos történeti könyvben,
Elképzelve, milyen lehetett vajon abban a korban,
Még mikor őseim Európában tétova lábbal
Délről zord északra meg újra keletre vetődtek
S régi elődöm nem sejtette, hogy él a Dunánál
Egy kis nemzet, amelyben majd késő unokája
Verseket ír, átvéve a nem vér által elődök
Drága örökségét, s aki hont nem lelhet a honban,
Versében leli föl s ott vált vele ifju szerelmet —
Ugy kutatom gyermekkorodat most, kedvesem, és az
Irkák, hajfonatok csupa drága ereklye szivemnek.
Elnézem, miket írtál polgárista korodban,
Kis betüid s amiket rajzoltál képzeletedből,
Sok fiatal lányt, nagy hegyeket meg tarka virágot,
Ugy kutatok köztük, mint vad fiatal filológus
Régi ruhából, ékszerből s néhány feliratból
Visszaidézi a rég elsüllyedt, messze világot.
S mintha a történész egy egész templomra találna,
Ugy nézem néhány fényképedet én is időnkint.
Félénk arcu, sovány kislány néz itt a szemembe
(Őrizték még éltedet ekkor a zordon apácák),
Mily szomorú lehetett a derengő hajnalidőben
Kelni, hidegben s percek alatt térdelni imához,
S kis fejed akkor hányszor ütődött a zárdai rendbe!
Ezen a képen már mosolyogsz kedves, kerek arccal
És Hollandia szőke derűje lebeg körülötted
(Mert oda juttatott ekkor a vándor, kósza szegénység),
S képzellek, kislányt, egyedül idegenben utazva
S Anglia kormos városait bámulva vonatból.
Uj kép, rajta merengve szelíd, de komoly fiatal lány
Néz a szemembe, ruhája fehér, a vonásai néhol
Gyermekiek, de a száj, a szemek meg a domboru homlok
Bús szépsége megérett már és ifju mosolynak
Árnyékába szelíden meghúzódik a bánat.
Mért nem is ismerhettelek ekkortájt, amikor még
Jártam az utcákat csavarogva kamaszkori búval
És a magány mázsás terhét hordozva magammal?
Hányszor jártam a várost Vártól a Berlini térig
S nem tudtam, hogy odébb, a szegényebb utcasorokban
Rád lelhettem volna, magány a magányra s a forró,
Zűrzavaros lélek hüsitőül drága barátra…
Meg ne neheztelj rám, amiért igy a multba merültem,
S amit a mult tagadott meg, hozd azt vissza nekem most:
Voltál bölcsen anyás, mikor az volt vágya szivemnek,
Légy most nekem az ifjú lány, ki merengett a képen,
S hogy ölellek, benned a multat is, azt is öleljem,
S új vágy, új játék hadd szítsa a régi szerelmet!
Vas István: Szerelmes filológia
V. I.: Összegyűjtött versek I., Holnap, 2000, 52–53.