Emlékszem Krisztire, a halálra is emlékszem.
Fehér prémes, fekete kapucnis kabát, hosszú, piszkosszőke haj,
14 éves szerelmem, úttörőházi Júlia.
A kamaszkor vérfagyasztó és forraló peremvidékéről,
amely egyszerre kibaszott dzsungel és kurva sivatag!
Ahol Onán a kegyetlen, vérszomjas isten!
És hosszú vonatsíneken kóborolt és kevés volt az ideje,
mégis hajtotta valami hozzád. Bazmeg!
Nekem a halál és a lányka volt.
A hírnök a Szilágyi Klári volt.
A helyszín a szerencsi református temető volt.
Az eszköz az önkeze és vérnyomáscsökkentő volt.
Egyszer se volt, hol se volt.
Valamiért Pajger Barnával és Majoros Lacival
hárman jártunk ki emlékezni:
gyertyázgatni, bőrre faggyút csepegtetni,
felszisszenni, friss sír mellett cigizgetni.
Először baromi komolyak voltunk,
másodjára szétröhögtük, harmadszor már nem is mentünk
a lengedező szösz-sötétben.
Felnőttünk szép észrevétlen.