A terápiának vége, de továbbra is megírom
a házi feladatokat a pszichológusomnak.
Ma például azt írtam neki, hogy jól vagyok,
pedig nem múlt el teljesen a szorongásom,
hogy nem olvassa el a leveleimet. Persze,
mióta véget ért a terápia, nem küldöm el
neki, amit írok, úgyhogy ez a félelem a
múltra vonatkozik, mégis most vált jogossá:
nem fogja megtudni, mire jöttem rá — jóllehet,
ez is a terápia része.
Tojáshéj-tengerről írtam egy novellában
tíz évvel ezelőtt. Konyhai jelenet, két szereplő.
Az egyik mosogat és sír, a másik ezt nem veszi észre.
Úgy tűnhet, hogy férfi és nő a két szereplő,
pedig egy gyerekről és az anyjáról van szó.
A bántalmazó párkapcsolatban az áldozat úgy
érzi, tojáshéjon kell járnia mindennap — ezt olvastam
a könyvben, amit a pszichológusom ajánlott.
Miután az anyja befejezte a mosogatást, a gyerek
a konyhában maradt, mint akit legyőztek.
Az írókörben azt a tanácsot kaptam, húzzak a képekből.
Kék láng, gázrózsa. Az ablakban egy üveg főtt étel.
Hét év és a klozapin. A szemközti háztömb gyanakvása.
Miért van hidegebb decemberben egy betört ablakú
fűtetlen lakásban, mint kint. Anyám kever magának egy kávét.
Amíg issza, a követ nézi, a pingvin a falról meg őt. Hideg.
Kihúztam azt a részt is, amiben a tojáshéjról írok.