emberem, johnnie

folyadékokban beszélünk, én és az emberem, johnnie, „jó reggelt”, mondja a kávé, amit ágyba hoztam neki, „hogy van a fejed?”, kérdezi az Alka-Seltzer, felkel, és kimegy a fürdőszobába, „jó reggelt, édes, hogy aludtál”, mondja a vizelete, ahogy a csészéhez ér...

Ezt a verset egy Johnnie Walker Black-reklámkampány inspirálta,
ami a rendkívül eszményi szeretet kifejezőeszközeit mutatta be férfiak között,
idézőjelesen, egy üveg Johnnie Walkert ábrázoló kép mellett,
ami szintén idézőjelbe volt téve. A szlogen így szólt:
„mondd, anélkül, hogy mondanád”, ami — feltételeztem — azt jelenti,
hogy egy üveg whiskey ezt mind képes elmondani.

folyadékokban beszélünk,
én és az emberem, johnnie,
„jó reggelt”,
mondja a kávé, amit ágyba hoztam neki,
„hogy van a fejed?”,
kérdezi az Alka-Seltzer,

felkel, és kimegy a fürdőszobába,
„jó reggelt, édes, hogy aludtál”,
mondja a vizelete, ahogy a csészéhez ér,

„ó, jól”,
feleli a teám,

folyadékokban beszélünk,
én és az emberem, johnnie,
„hatra itthon leszek”,
mondja a szájvize a mosdókagylóban,
„kész leszek a vacsorával”,
gargalizálom az enyémmel, kiköpöm,
és mielőtt elmegy,
megnyalom az ajkaimat,
„hiányozni fogsz”,
mondja a nyálam,

később visszajön, és egy dugó eldurran,
„mindig egy ünnep a nap végén látni téged”,
mondja a pezsgő a nyelvén —
az emberem, johnnie, egy üveggel elmond bármit,
én pezsgek, amikor ő nyel,
és nyelek, amikor tölt,
egy hideg sör egy jó baráttal,

folyadékokban szeretünk, ez tény,
a lábaim között egy Welcome feliratú lábtörlő,
„otthon, édes otthon”,
mondja a nedvességem,

az emberem, johnnie, nem beszélget a barátaival,
de úgy tűnik, enélkül is jól érzik magukat,
a hordó a sarokban úgy nevet, mint egy 50 férfival teli szoba,
a rum a korsójukban úgy hangzik, mint mikor testvérek ölelik egymást,
és a whiskey, ó a whiskey,
megtölti a szobát az apjuk hangjával,
„büszke vagyok, büszke vagyok, büszke vagyok”,

folyadékokban beszélünk,
de johnnie szemei némák,
mindig szárazak,
este pedig süket
a visszatérő démon hangzavar ellenére is,
ami képes leordítani az arcomat,
ülök egy buldózeren hajnalban,
könnyeimmel áztatva a közelgő forgalmat,
és a horkantásai kürtök,
amik figyelmeztetnek valamire,

nem tudok sokat beszélni hányás nélkül,
ő pedig átbeszélheti az estét, úgysem emlékszik rá,
amikor felébred abból a sötét álmából,
és tobascoszószos paradicsomlé-csókot ad,
„helló, helló, mik ezek a puffadt a szemek?”,

folyadékokban beszélünk,
én és az emberem, johnnie,
és amikor a fiunk megtanul beszélni,
azt mondja, „anya”,
és azt suttogom, „szeretlek”,
és azt feleli, „szeretlek”,

aztán azt mondja „apa”,
„apa, szeretlek”,
és az emberem, johnnie tölt magának egy italt,
megkeveri a fiú cumijával,
beletömi a fia szájába, és azt mondja,
„pici,
te egy johnnie walker vagy,
mi nem mondjuk ki,
mi csak kortyolgatjuk”,

a fiam, johnnie, nem beszél a feleségével,
aki egy csendes lány, sokatmondó csuklóval
kavargatja a borát, kortyol egyet…
mind egy nyelvet beszélünk,
de vannak pillanatok
egy hosszú éjszaka után, amikor a benyomások röviditalait egymás torkán öntjük le,
amikor a csend átzuhan a szobán,
és azt kívánom, bárcsak kimondana valaki valamit hangosan,
de a szánk egy sivatag,
és csak ülünk, azon gondolkozva, hogyan száradhattunk ki így,
nyelvünkkel olivabogyót szopogatva.

Ferencz Mónika fordítása
Megjelent a Műút 2016057-es számában