Holnaptól ismét új szerzőgárda jegyzi a Nőtérfél rovatot: fél éven keresztül csütörtökönként Ferencz Mónika, Istók Anna, Kállay Eszter, Magyari Andrea és Vida Kamilla írásait olvashatják majd, akik az alábbiakban mutatkoznak be.
Mérhetetlenül idealista vagyok, és az elmúlt években rá kellett jönnöm, hogy ez az önismeretemre is hatással van. Azóta minden egyik percről lesz biztosból bizonytalan és fordítva. Csak hogy mondjak néhány példát: ami biztos, hogy marketinget végeztem, és egy festékgyárnál dolgozom. Ha hazaérek pedig írok vagy a macskámat tanítgatom olyanokra, minthogy „gyere ide” vagy „nem szabad”, vagy igazából fogalmam sincs, mit csinálok, csak másnap felkelek, és nem tudom, mivel pocsékoltam már megint el azt a rengeteg időt, ami visszanézve mindig olyan kevésnek tűnik. Az, hogy írok, és hogy publikálják is, amiket, az számomra a mai napig szörnyen nagy dolog, és hálás vagyok egy csomó embernek érte, hogy támogat benne, de nem kezdem el a neveket felsorolni, mert az olyan, minta egy díjátadóra megírt szöveget másoltam volna ide, amit a roppant idealista énem írt meg, pedig ilyet például sohasem tennék. De nagy örömömre az is biztos, hogy megjelentem már többek között a Műút, Hévíz, Tiszatáj, Bárka folyóiratokban, sőt mostanában már a versfordításaimmal is itt-ott. Ahogy az is, hogy Babits Mihály műfordítói ösztöndíjat nyertem Richard Siken első kötetének lefordítására. Jelenleg pedig már az első kötetemen dolgozom. Szeretem azt hinni, hogy az irodalomnak mindenhez köze van, és ez valamennyire modellezhető is. Erre tett kísérletem volt első, két másik költővel szervezett, 2014-es Függőpont című kiállításom, és a Soundcity:szeged elnevezésű projektben való ténykedésem is, meg a tény, hogy mostanában a vizuális költészet az, ami teljesen lenyűgöz. A művészet mellett még két dologban hiszek rendíthetetlenül, de mivel idealista vagyok, fölösleges leírnom, mik ezek, ahogyan meddő próbálkozás bemutatkozást írnom vagy bárhogyan is jellemzem magamat, hiszen lehet, hogy túlzok vagy pár év múlva az ellenkezőjét gondolom. De ebben például nem lehetek egészen biztos.
(Ferencz Mónika)
Első novellámat tízévesen írtam A Szent Fiat címmel, és szert tettem vele 15 nyugatnémet márkára, no meg némi kényszeredett mosolyra a család részéről. Apám, aki a megrendelést leadta nekem az NSZK-ból, nem gondolta még akkor, hogy néhány hónap múlva írói karrierem következő állomása a Pajzán Toldi lesz, egy ötödikes gyerek klasszikusokat is megszégyenítő szókincsével. Az eset következménye egy osztályfőnöki intő lett attól az embertől, akivel húsz évvel később közösen kezdtünk neki írói pályafutásunknak a gödöllői Irkában.
Közben történtek dolgok, amolyan hétköznapiak: diploma, házasság, munka, lakás, gyerek, ház, gyerek, diploma, munka, gyerek, munka. Mindezt Gödöllőn, ahonnan néhány hónap kivételével gyakorlatilag nem tettem ki a lábam. Tegyük még ehhez hozzá, hogy könyvtáros vagyok, (igaz, az ország egyik legszuperebb könyvtárában), nem tetováltatom a testemre a verseimet, nincsenek követőim a Facebookon, és az összes marketinges visítva menekül a közelemből. Abszolút eladhatatlan, érdektelen, piacképtelen a hátterem, és esélyem sincs, hogy egy hasonló könyvet írjak, mint a Stoner.
Az a néhány különcség, amit fel tudok mutatni, hogy verset másnaposan, regényt viszont józanon szeretek írni, különleges vonzalom él bennem a statisztikai adatok iránt, ellenben agyfaszt kapok attól, ha férj-feleség szülővé válás után elfelejtik egymást a keresztnevükön szólítani, valamint az elváló igekötő helytelen használatától. De azt hiszem, ennyi még nem igazán elég a halhatatlanná váláshoz…
(Istók Anna)
1994-ben születtem Budapesten. 2002-től rengeteg mesét írtam. 2004-ben Kaliforniában éltem egy évet, ott szembesültem először a nyelvi kifejezés nehézségeivel. Aztán hazaköltöztünk, gimnázium után francia szakon végeztem az ELTE-n, esztétika minorral. Közben egy ideig dolgoztam galériában, önkénteskedtem a BAGázsban, pincérkedtem, egyetemi kötetet szerkesztettem és Beckettet fordítottam az ELTE-sekből alakult francia műfordító műhelyben. Az előző tanévet Belgiumban töltöttem, frankofón irodalmat tanultam, közben angolt tanítottam három és nyolc éves gyerekeknek és egy spontán megalakult nemzetközi írócsoportban próbáltam idegen nyelven írni. Nagyjából 2012 óta publikálok kisebb-nagyobb kihagyásokkal verseket és esszéket. Tavaly május óta tagja vagyok a Mérei Ferenc Szakkollégiumnak, idén augusztus óta pedig a József Attila Körnek.
(Kállay Eszter)
Állomások: Nyékládháza, Miskolc, Debrecen, Berlin, Budapest. Tanulmányok: Kossuth Lajos Tudományegyetem, Freie Universität, ELTE. Munkák: tanítás (angol, magyar), műfordítás, írás. Könyvek: Sztori (versek, 2010); Átjáró Másvárosba (meseregény, 2013).
(Magyari Andrea)
1997-ben születtem Pécsett zenész-pedagógus családba, Bólyon és Budapesten élek. A Pécsi Janus Pannonius Gimnázium hatévfolyamos tagozatán érettségiztem, jelenleg az ELTE BTK magyar szakán vagyok másodéves hallgató, szerkesztői ismeretek a „kisszakom”. Verseim 2014 óta jelennek meg. Jelenleg a litera.hu-nál dolgozom gyakornokként. Sárvár a legfontosabb magyar város számomra, a lassan negyven éve minden tavasszal itt megrendezendő kárpát-medencei írótáborban találkoztam először korombeliekkel kicsit úgy, mint szerző a szerzővel, itt kezdődött az irodalmi szocializációm. A táborokban kialakult barátságok és/vagy szakmai kapcsolatok közül számos még ma is él, és kitörölhetetlen marad annak a háromszor három napnak a története és következménye. Ehhez hasonlítható, amit a Műút Szöveggyár táborai és a Deákpoézis verspályázat adtak számomra.
(Vida Kamilla)