Amikor édesanyám még tündöklően fiatal volt és szép és folyvást ágyba akart bújni az édesapámmal, aki szintén tündöklően fiatal volt és szép és meglehetősen sokszor ágyba akart bújni az édesanyámmal, akkor sokat hívta telefonon a papámat, aki a Kerbankban dolgozott, télen gyalog a befagyott Dunán át, mint Mátyás király, a külföldi levelezést intézte, mert ő maradt az egyetlen, aki még úgynevezett idegen nyelveket ismert, mert a régi gárdát kirúgták, mondván, ellenségei a rendszernek, ami megfelelt az igazságnak. Az édesapám is ellensége volt a rendszernek, bár azt helyénvalónak találta, hogy tehetséges fiatalokat alkalmazzanak, de hogy valakiket azért elküldeni, mert raccsolnak, ez hülyeség, hacsak nem rádióbemondókról van szó, de nem rádióbemondókról volt szó. Ezt meg is mondta, neki már nem számított, a tudása nem védte, a neve meg olyan volt, mint a sárga csillag (csak nem annyira veszélyes), azonnal lehetett mindent tudni, ha elő volt írva, mi a minden. Anyám csilingelt, kihallatszott a kagylóból. Apám jelezte, hogy esetleg lehallgatják őket. Ez fölvillanyozta anyámat, hadd hallgassák, turbékolta, legalább legyen nekik valami szórakoztató is ebben az ő kis forradalmukban. Nem olyan kicsi, dünnyögte apám. Édesanyám megvetette a kommunistákat, minő banda. Apám nem. Szíve szerint sajnálta volna őket, de túlontúl veszélyesek és kártékonyak voltak, így mérges volt rájuk. Dühös. Micsoda barmok! Az összes történelmi hibát elkövetni! Az újakra meg büszkék! Reménytelen. Mondj valami intimet, kérlelte anyám őt. Édesapám szerette, ha anyám dorombol, de ez a telefonos izé munkaidőben kurvára idegesítette. Haggyá má békin, morogta. Ám édesanyámat ilyenkor nem lehetett megsérteni, kért, kunyorált, csak egy szót, édes aranyom, csak egy kis valami intimet, valami édeset, te!, te!, kinek szebb segge van, mint Sztálinnak és Rákosinak együttvéve. Apám elképzelte; nem tudom, Joszif jó kötésű legény, kérette kicsit magát. Most mégse szerette volna, ha lehallgatják. Édesanyám imádta apám fenekét, büszke volt rá, szíve szerint mindenkinek mutogatta volna, akárha egy versenylovat. Valami kicsi intimet, búgta újra. Apám elunta, intim, mondta. Anyám csalódottan fölkiáltott, túlcsavarták a jelenetet, és most kis keserűség csöpögött — honnét? hová? Apám az órájára pillantott, mindennel késésben volt, a fordítással, az erről szóló jelentéssel a főnökének, és a titkárnőnek ígért ígéretekkel — gyönyörű mély, rekedtes, izgatott suttogással a kagylóba lehelte: 15 óra 27 perc 30 másodperc. Csönd támadt a másik oldalon. Hogy mit, hogy hogy mondod, hebegett anyám vörösen az örömtől, apám megismételte, 33 másodpercre javítva a vallomást. Jaj te!, kiáltotta a mamám, és boldogan levágta a kagylót. Ez azután sokáig jól működött, még a 60-as évek elején is, akkor épp Hruscsovot verte apám farban, 18 óra 11 perc 13 másodperc (túlóra?), és édesanyám a füléig harmatos lett. Azután egyik napról a másikra véget ért, pedig, ezt leszámítva, nem is volt különleges nap az a nap, nem is nagyon lett mondva, vagy ha lett, hiába, 23 óra 18 perc 50 másodperc, nem történt semmi, semmi, csupán az idő múlt: sehogy.
Esterházy Péter: Harmonia Cælestis, Magvető, 2000, 324–326.