Kémény felett farkas-szőrszín az ég.
A suta tűzfalakra füst maródik,
hogy az egész szennyesre kormozódik
s szürkébb lesz, mint egy ócska pléhfazék.
A háztetőkön pár antennadrót
kacérkodik a Mindenség neszével,
muzsikát hint az udvarokba széjjel,
bizsergetvén a kedvtelen lakót.
A szürkeség szobákba is bejő,
mint nagy csuha, ráhull az emberekre,
rajtuk ragad, sosem kerül a szegre,
s akit megszáll, sápadt lesz, senyvedő.
Hogy szánom azt a vézna gyermeket,
ki mászni is lépcsőházban tanul meg,
s verést kap, hogyha szomszédságba túlmegy…
S be rémitő, ha szomszédunk beteg!
Mert hogyha majd a Véncsont átölelte,
s úgy nyúlik el kifúlva és aszottan,
hogy sárga karja ágy szélére szottyan —
koromszemként fog elrepülni lelke.
Jékely Zoltán: Szürke ég alatt
J. Z. Összegyűjtött versei, Szépirodalmi, 1988, 7–8.