követte szemével a kis piros golyót. Az a jobb oldali műanyagpohár alá került. Helyet cserélt a középsővel, majd vissza jobbra, aztán balra, középre, végül egy félkörrel ismét visszatért balra. Ezután egy gyors mozdulattal, alig vette csak észre, ismét jobb oldalra került, onnan középre. Kétszer is úgy tettek, mintha megcserélték volna a bal oldalival, de középen maradt. Amikor úgy tűnt, most elmozdítják, ott hagyták, ahol volt. A férfi kérdőn széttárta karjait.
Tudta, hogy nem kellene játszani, tudta, hogy úgysem nyerhet, hogy ez az a játék, amiben ő soha nem lehet nyertes. Akármelyik pohárra bök, a kis piros golyó soha nem az alatt lesz, amelyiket ő választja. A sors keze. Az élet törvényszerűsége, amivel ő nem szállhat vitába. Ha ő választ, a választása csak rossz lehet. Hiszen az a lehető legrosszabb választás, ha választ.
— Ez alatt nincs — kapta fel váratlanul a jobb oldali poharat.
A férfi szeme elkerekedett. Nem ott volt a piros golyó.
— Biztos vagyok benne, hogy ez alatt sincs — és felkapta a bal oldalit is.
A férfinak annyi ideje sem maradt, hogy levegye tekintetét a fehér pohárról.
— Akkor csak ez alatt lehet — csapott rá a középső pohárra, de nem emelte meg. — Igazam van?
A körülöttük állók tapsban törtek ki, páran megveregették a vállát.
Nem vette le a kezét a pohárról azután sem, hogy a férfi mogorván kifizette neki a pénzt.