Catullus ismét kivan, legalábbis a Karaoke című vers felütése, amely Kőrizs Imre második verseskötetét nyitja, egyértelműen erre utal: „Gyűlölök és gyűlölök”. De legalább a Szerző él, hiába akarta megölni „egy halott francia irodalomtudós”. Él, mi több: meg is szólítja az olvasót, beszél hozzá, közli, hogy nem akar tőle semmit, majd néhány ön- és műfajreflexív elmélkedéssel, provokatív kiszólással később bejelenti legfőbb, sőt egyetlen ambícióját: otthagyni ujjlenyomatát a többi között a karaoke-mikrofonon. „Nem neked írom ezt, gondolom, világos, / akár abba is hagyhatod.” Mivel lesz gazdagabb, aki mégis tovább olvas?
Elsőre feltűnik, hogy a szerző törekedett az eklektikusságra: a bölcseleti vonal mellett jellemzőek a rövid, valóban lírai karcolatok, helyenként az elégikus hangvétel is (továbbá a kötet végén szerepel egy gyászdal, vagy — esetünkben inkább — naenia). Megjelennek az első kötetből ismerős szerepjátékok (Kosztolányi, Arany, Bodor helyett most Weöres és Karinthy), az ismerős allúziók, áthallások, parafrázisok — elsősorban, de nem kizárólagosan — az antik költészetből, Horatiustól („Ne kutasd, hogy én ki vagyok…”) és Catullustól. Az ötből a harmadik, Zhongshan Park című ciklusban a kínai kalligrafikus költő ecsetjét is kezéhez próbálja a költő. (Van néhány nyilvánvaló műfajtévesztés is: A Szakállas Szfinx-festő és az Ércnél maradóbb középső, leghosszabb része egyértelműen az értekező próza keretei közé kívánkozik — noha felvetéseik érdekesek, ez itt az órán elkalandozó klasszika-filológus magister hangja, nem a poeta doctusé.) Formailag jóval kevésbé vegyes a kép: elvétve találkozunk valódi strófákkal, egyetlen helyen rímekkel is, de a kötet legnagyobb részében minden klasszikus formát hátrahagyva az élőbeszédet idéző tagolás és hangnem, egy monologizáló, önkényesen és asszociatívan el-elkalandozó versbeszéd vette át a főszerepet. A debüttel szembeni egyik legfeltűnőbb különbség ez, és el is vezet a másikhoz: az Ez az egész kötetet belengő diszkrét üdeség, játékosság helyett itt egy keserű, cinikus fásultság, sőt öncélúság, arrogancia a költői hang és hangulat meghatározó vonásai. Persze nem minden további szerep nélkül: A másik pikk bubin végigvonuló fő téma a költészet, a költőlét maga, és ezzel együtt a vers, egyáltalán a nyelv esetlegessége, elégtelen mivolta önnön feladatának betöltésére: saját költészetét is lekicsinylő hangon kezeli, mintegy önmagán bemutatva a problémát.
Megjelenik egy jellegzetes, visszatérő vonás, amely leginkább az egyik fő hatásként kimutatható Petri György költészetével, testpoétikájával rokonítható: a szándékos „alpáriasítás”, a hétköznapisághoz, főként a testiséghez köthető motívumok gyakorisága.[1] Általában egy nagyívű bölcselkedő felvezetés után, derült égből bukkannak elő („nekem / még mindig a rossz déli pizzától puffad a gyomrom” — Karaoke; „hazafelé, éjfél körül belefingani a hársfaillatba” — Cozeulodorieso; „mit csinál a feleségünk a fikájával” — Mindentudás), példaként vagy illusztrációként. Kőrizsnél viszont a saját verseibe való hirtelen „odapiszkítások” tökéletesen szervetlenül, oda nem illőként hatnak, egyszerűen infantilisak, a szó rossz értelmében. Sem a cseppet sem visszafogott bölcseleti vonal pátoszának ellenpontozásaként, sem önironikus és önlefokozó gesztusként nem működnek igazán: a nettó nevetségesség, az önmagáért való (al)testi humor még egy versnek sem tett jót, főleg nem ilyen kontextusban.
Ez vezet el a kötet további makacs nyavalyáihoz: a bölcselet, a lételméleti kérdések feszegetése jellemzően hihetetlenül banális túlzásokba esik. A végtelen és a sok című, Wisława Szymborskának dedikált vers például így indul: „Nincs létezés, csak létesülés”. Se szeri, se száma az ilyen kijelentéseknek: „Nincs külön szó mindenre” (Cozeulodorieso), vagy: „Egy verset tehát sokan megírhatnak, / de amit két ember elolvas, az soha nem lehet ugyanaz.” (Ars entomologica). Ennél is többször szerepelnek érdektelen, mindennapi történések blődségig alulstilizált elmondásai, az „ahogy jött” érzetét keltő asszociatív gondolatmenetek, fantáziálások (pl. Önkifejezés; Fast Forward; Január). Itt érdemes kitérni a kötet eddigi fogadtatására: Görföl Balázs recenziójában ugyanis mindezen vonásokat, a banalitást, a „leírás örömteli bőségé”-t erényként veszi számba.[2] Noha ezzel alapvetően nem értek egyet, el kell ismernem: létezhet olyan olvasói pozíció, ahonnan A másik pikk bubi nagy része egy vidámságelvű költői játék, egy „ironikus fityiszmutatás” a hagyományoknak és a lírával szembeni hagyományos igényeknek. Hogy ennek meddig van tétje, kérdés marad, de a törekvés elvitathatatlan. Példa erre a szinte mindig résen levő önreflexív hang: vagy az előbb említett profanizáló humorral, vagy más módon, de megpróbálja leföldelni az előbbieket. Egy kivételesen jól sikerült példa erre a Poste restante: „Azt hiszitek, hülyéskedek” — kezdődik a második, záró strófa, majd olyan könnyed eleganciával fejeződik be a vers, hogy elsőre föl sem tűnik: a ziháló beszédet sejtető rövid sorokba tördelés mekkora telitalálat.
De talál erre más módot is a szerző, jóval kevésbé szerencséset: a visszacsatolás néhol egy második vers képében jelenik meg, amely — kurzívval — véleményt mond az előzőről. Az alcímek gyakran reflektálnak erre: van például Négykezes, folytatódik az előző kötetben elkezdett „Az élet olyan, mint”-sorozat, és van egy olyan alcím is, hogy Traktátus és kommentár — erre két okból is ki kell térnem. Az első rész, a három pontba szedett traktátus ugyanis a kötet összes többi bölcseleti versét felülmúló közhelyek sortüzének teszi ki az olvasót: megtudhatjuk, hogy „az ember ember volta a rosszal függ össze, / nem pedig azzal, hogy egyszer csak / szembe tudta fordítani egymással két ujját”, valamint hogy „A rossznak egyre nagyobb az arzenálja / miközben a szépségé alig gyarapszik.” És ha már kiderül, mit jelent valójában a deinosz az Antigoné kardalában, akkor közvetlenül utána az emberfaj is lehetne inkább deinoszauruszfog-vetemény — a sárkányfog helyett. Az utolsó, legegységesebben magas színvonalú ciklusban ez a vers valódi hidegzuhany. A kommentárban viszont ilyenek olvashatóak: „Ez nincs kész. / Tovább kéne dolgozni rajta”, valamint „Ez nem vers, hanem olyan, mint amikor / a kosaras az ujján pörgeti a labdát.” Ugyanez durvábban-erősebben szerepelt az Ubi leones második részében („Nem elégítjük ki az olvasót. Ha farokverés helyett / — vagy legyünk józanok: mellett — minket is olvas”). A humort nem vitatom el, itt még altesti mivoltában is megállja a helyét, de a keserű és cinikus önlefokozásba ezzel a megmagyarázás hangja vegyül. A kommentár, az ironizáló önreflexió elébe mehet ugyan az olvasónak, de hiába állapítjuk meg, hogy az irodalmunk előbb-utóbb egy „Mars-beli szeméttelepen” végzi (tehát abszurd az irodalomtudomány), és hogy a nyelv kifejezőereje eltörpül „egy artikulálatlan vukiásítás” hangereje vagy a bálnák éneke mellett (tehát abszurd a költészet maga), ez mégsem ok, hogy a szerző ennyire semmibe vegye saját költészetét (ahogy az sem, hogy „a kövér, kopaszkás kis venusiai” is milyen keserűséggel viseltetett saját művei iránt). Szomorúan írom ezt, mert a potenciál megvan, akár a fanyar humorú (tudniillik mortis), akár a közvetlen-keresetlenül lírai (Magyarázat), akár az elégikusan elérzékenyülő hangban (Memóriaszivacs), és minden nihilizmus ellenére megvan az imitatio-aemulatio-certamen is (A költő Karinthy). Hiába, ez a költészet nem tartja magát jónak, viszont van, számít arra, hogy „akad egy egyetemistalány, magyartanár”, aki elolvassa, vagy hogy valakinek „valami félreértés következtében / tetszik”, mindez pedig, kísértetiesen rímelve a szerző egy — Horatiusról írott — tanulmányára,[3] a líra értékválságának szimbólumaivá teszi A másik pikk bubi verseinek nagy részét.
Megjelent a Műút 2016057-es számában
_________________
[1] Vö.: „látható, hogy a test […] a táplálkozáshoz, emésztéshez, ürítkezéshez, szexualitáshoz […] fűződő viszonyain keresztül jelenik meg.” Szabó Gábor: „Vagyok, mit érdekelne” (széljegyzetek Petrihez), Műút-könyvek, 2013, 37.
[2] Görföl Balázs: Fecsegő bálnák, Jelenkor, 2016/VIII.
[3] „[…] a költészetet, a költést választva témául. Bizonyos értelemben tehát válságtermékek ezek az ódák.” Kőrizs Imre: „Olykor bölcs a bolondozás” — Horatius melankóliája, 2000, 2012/09.