mozdulatlanul állt a tükör előtt ezerkilencszáznegyvenkilenc március tizedikén reggel nyolc óra tizenhárom perckor. Letörölte a párát az üvegről. Elképzelte, ahogy Nagyanyámmal kiabál. Veszekszik. Üvöltözik. Torkaszakadtából. Még a szomszédok is.
Krákogott párat, fejét balra, majd jobbra hajtotta, ropogott a nyaka. Kinyújtotta nyelvét. Kettőt pislogott. Széthúzta száját. Csücsörített. Sóhajtott. Sehogy sem sikerült. Nem tudta, hogy eltalálná-e a szükséges hangerőt. Ami már kellően figyelemfelkeltő, de még nem túl erőszakos. Nem volt biztos benne, hogy a megfelelő szavakat és kifejezéseket használná-e. Hogy a kötőszavak tényleg összekötnek-e. Vagy hogy egyáltalán, pontosan ismeri-e a jelentését azoknak a mondatoknak, amiket el kellene mondani.
Mikor fejezi már be, mennyit kell még várni rá, indulniuk kell, kiabált be Nagyanyám.
Nagyot sóhajtott, és visszatette a pengét a borotvába.