Kussoljon már, vén marha!
Fiatal koromban tudtam futni, elgyalogoltam volna a világ végéig is, ráadásul hetente hétszer felállt a szerszámom. Most már lassan fordulok, bár felesleges — így is tudom, hogy a szomszéd férfi az, fiatal erőteljes, pimasz. Gyűlöl engem, mert a szomszédja vagyok és dudorászok. Kussoljonmár, vénmarha, kuss-susu, kuss-kuss. Belenézek az arcába, ahogy az ajtajukban áll szétvetett lábbal, és dudorászok. Meghallja a vén marha, ha tarka, verd arcba, kuss-susu, susu-kuss, ó. És elmegyek előtte.
Bazmeg, mondja a szomszéd és bevágja mögöttem az ajtót. Ilyen az élet. Megyek az előszobámba, onnan a konyhámba. Gyere, te kis bevásárlószatyor, leteszlek, kenyérke, kiveszlek, tartódba beteszlek. Tejfölke, te a hűtőbe. Sima-sima, a szatyor már sima, eltesszük, helyére. Ó, igen, ilyen az élet, hiába acsarog a szomszéd, szarunk mi rá.
Bekapcsolom a rádiót. Nem szeretem a mai zenéket, de hátha lesz valami jó, amire dudorászhatok tovább. Hírek van. Lemondott, ó, igen, lemondott az államtitkár, le-le-le, nem állom, neki annyi, Isten, köszi. A szomszéd a falat veri, rávág ötöt-hatot, pont itt kell becsavarodnia a vén marhának, ordítja, hát miért nem döglik már meg?
Hát nem. Nem döglök meg. A múltkor azt üvöltötte a képembe, hogy egyszer úgyis kinyír, ránéztem, na, nyírjon ki, fiatalember, tessék, itt vagyok. Maga szerint is akkor őrültem meg, mikor elveszett az öttalálatos lottószelvény, maga is ezt meséli mindenkinek, de ezt a házmestertől tudja. Ő még látta Júliát, ott, a kapualjban. Maga csak settenkedik az ajtómnál, cinkoskodik postással, díjbeszedővel, népszámlálóval, hogy tudja, ki lakik a zöld ajtó mögött? Egy becsavarodott, egy közveszélyes, régen a diliházban lenne a helye, nemhogy még nyugdíjat is hoznak neki, egész nap csak dudorászik, de a szemetet le nem vinné. Tessék, jöjjön csak ki az erkélyünkre, szagoljon át a másik erkély felé, hajoljon ki jobban, egyből megérzi, gyűjt ez mindent, savanyú tejeszacskót, szaros papírt, üres dobozt. Feljelentettük, minden elképzelhető fórum kiszállt már hozzánk. Köjál, tanács, féregirtó, ördögűző, újságíró, egészségügyi osztály, de ez nem megy el innen, mi meg a falat kaparjuk.
Most csönd lett. Talán elment dolgozni a szomszéd. Igazi pénzbehajtó-képe van, megverne engem is, mikor a cekkeremmel jövök. A gangon dudorászva befordulok, lehajlok, ott a cserepes muskátli, megszagolom a kezem, az is jó szagú lesz tőle. A konyhában a rádió, néha bekapcsolom még, az a sok érdekes kifejezés, asszimilálódik, kamatadó, tendencia, tadó-tadó-kama-tadó, de engem nem érint, ami pénzem van, azt a postás úgyis felhozza, aláírom a gangon. A postás nem jön be, mindig siet. Kicsit büdös van bent valóban, de megszoktam már.
Megiszlak, tejecske. Júliának volt ilyen bőre. Mikor megismerkedtünk, mondtam is neki. Júlia, magának olyan fehér az arca, szeretném megsimogatni sokszor. Először odahajolt, aztán el. Feri, ne legyen ostoba, még meglátnak minket. Sétáltunk a körúton, kirakatokat nézegetett, én meg őt. Feri, én nem akarok itt megvénülni, megcsúnyulni, olyan ruhákat akarok, mint a párizsi nőké, autón akarok járni, várni a férjemet haza a hivatalból, este színházba menni. Lehetnék én, aki átfogja a derekát, Júlia, csak várjon. Tudok én dolgozni, még nincs pénzem, de dolgozni, azt tudok, meglátja, elviszem Párizsba, ott megcsókolom és megkérem a kezét.
Titokzatosan, némán mosolygott akkor. Jöjjön, Feri, karolt belém, vegyünk egy lottószelvényt, maga kitölti, az utolsót én mondom, csak egy szerencseszámom volt egész életemben.
Lábaska, elmoslak, lábaska. Vizecskét lögybölök, öblítek, zuttyintok, elteszlek a szekrénybe. Itt, ennek a fiókjában volt a szelvény. Júlia becsengetett, elakadt a lélegzetem, az ajtóban állt az égi tünemény, gyönyörűm, mindenem, jöjjön be, még meglátják. Mosolygott, a szobába mentünk, odaadta magát nekem, alig mertem megérinteni, ugye, eljön holnap? A blúzát gombolta nevetve: olyan messze van még a holnap, Feri. Lágy, muskátlis citromszagú volt a keze, ahogy simogatott, elaludtam. Mint egy gyerek.
Kolbászka, felváglak. Metéllek, szaggatlak, megnyúzlak, beléd marok a fogammal, oldalt még maradt pár. Kiköplek aztán a mocskos padlóra. Itt volt a szelvény, ebben a fiókban.
A szomszéd vigyorog. Tudta már azt akkor a maga nője, hogy milliót nyert az a szelvény. Telitalálatos, na hallja, mekkora pénz volt abban az időben, maga lehetne itt most a háziúr. De legalább a szemetet vinné le néha — hát mindannyiunkra rá akarja hozni a kolerát?
Nem szólok, nem mondom, hogy az én Júliám nem ilyen, visszajön értem, megáll a zöld ajtóban titokzatos mosollyal, párizsi ruhában, szerettem magát, Feri, de maga elvesztette azt a szelvényt ötvennyolcban, reménytelen idealista volt. Hogy lehet egy ilyenre alapozni egy egész életet?
Berohanok a konyhába, de csak az üres fiók van, kihányok belőle mindent, szállnak a papírdarabok, szerelem, vége van, vége van, vége van, a szomszéd a falat veri, hogy fogjam már a pofámat be végre, bekapcsolom a rádiót, üvöltsön az is, hadd hallja az egész ház, hogy ha-ha-ha-ha-havazás, he-he-helyenként, hi-hi-hi-hidegfront.