Techno-karnevál az űrben — avagy a „bazi nagy delta vé”

„Nem a bátorság, a sportosság vagy bármi olyasmi tart minket életben, ami egy őskori társadalomban értékesnek számított, hanem az, hogy bonyolult technikai készségeket tudunk elsajátítani” (555) — olvasható Neal Stephenson regényében, amely lényegében a Seveneves tételmondataként is érthető. És távol álljon tőlem, hogy a technikai fejlődésünk szolgálatában (is) álló tudomány ellen buzdítsak, de nehezen tudok azzal a szélsőséges pragmatizmussal egyetérteni, ami ebben a könyvben gyakorlatilag minden szinten megvalósul. Bár szokás megkülönböztetést tenni soft és hard sci-fi között, és A hét Éva határozottan az utóbbihoz tartozik, valójában annak klasszikus példája, amikor egy komoly tudományos ismeretekkel —  és megalomániával — megvert író annyira beleszeret a saját ötleteibe, hogy azok leírása mellett döntve végső soron száműz mindent a könyvéből, ami irodalminak volna mondható. Mert elvileg irodalomról beszélünk, nem pedig tudományos-ismeretterjesztő szövegről. (Vagy mégis?)

„Nem a bátorság, a sportosság vagy bármi olyasmi tart minket életben, ami egy őskori társadalomban értékesnek számított, hanem az, hogy bonyolult technikai készségeket tudunk elsajátítani” (555) — olvasható Neal Stephenson regényében, amely lényegében a Seveneves tételmondataként is érthető. És távol álljon tőlem, hogy a technikai fejlődésünk szolgálatában (is) álló tudomány ellen buzdítsak, de nehezen tudok azzal a szélsőséges pragmatizmussal egyetérteni, ami ebben a könyvben gyakorlatilag minden szinten megvalósul. Bár szokás megkülönböztetést tenni soft és hard sci-fi között, és A hét Éva határozottan az utóbbihoz tartozik, valójában annak klasszikus példája, amikor egy komoly tudományos ismeretekkel —  és megalomániával — megvert író annyira beleszeret a saját ötleteibe, hogy azok leírása mellett döntve végső soron száműz mindent a könyvéből, ami irodalminak volna mondható. Mert elvileg irodalomról beszélünk, nem pedig tudományos-ismeretterjesztő szövegről. (Vagy mégis?)

Stephenson tudóscsaládból származó, maga is tudós szemléletű szerző, aki műveiben emberiség és technológia viszonyát mélyrehatóan, és a legtöbb esetben egy-egy nagyszabású felvetésből kiindulva elemzi. A recepció, elsősorban a cyberpunk irodalom hagyományai kapcsán William Gibsonnal, a Neurománc írójával, de a technikai paranoiával foglalkozó nem zsánerszerzőkkel, Thomas Pynchonnal és Don DeLillóval is rokonítja.[1] A Gibson-párhuzam eddig talán legsikeresebb regényében, a Snow Crashben a legerősebb, ahol elődjéhez hasonlóan, de összetettebb módon alkot metaverzumot, és kínál többrétegű valóságértelmezést, melyben a cybertér a drog, a virtuális világ és egy alternatív jövőkép elegyében válik egy akciódús regény alapjává. A gyémántkor című kötetét a szakma „neoviktoriánus poszt-cyberpunk”-ként emlegeti, és egy olyan jövőben játszódik, melyet mindenre kiterjedően a nanotechnológia vívmányai szabályoznak, megelőlegezve egy olyan transzhumán állapotot, melyben a technológiák drámai módon avatkoznak be az emberi létezésbe. De más szövegei, mint a magyarul még nem olvasható Cryptonomicon is az 1990-es évektől robbanásszerű növekedésnek indult információs kultúra potenciális hatásait részletezi. És bár elmondható, hogy Stephenson felveszi a versenyt a vele párhuzamba állított posztmodern szerzők, Pynchon és DeLillo elméleti vértezettségével, sőt alkalmanként túl is szárnyalja őket, nyelvezete kevésbé kifinomult. Emellett míg előbbieknél a technikum inkább metafizikai értelemben válik a szövegek konstitutív elemévé, Stephensonnál mindez a radikálisan értett zsáner-elv része, így inkább a regény háttéranyagaként szolgál, a valóságérzékelés technikai feltételei nála külsőleg értelmeződnek.

A hét Éva az emberiség közel teljes pusztulása, illetve az emberi faj megmentését célzó nagyszabású vízió felvázolását vállalta magára. A regénykezdő súlyos tételmondatot, „a Hold mindenféle előjel és látható ok nélkül robbant fel” (9), a messzemenő következmények kibontása, illetve a következményekre adott gyakorlatias válaszok bemutatása követi. A Hold először nagyobb darabokra esik szét, és ahogy tudósok csoportja, az egyik főszereplő, Dubois vezetésével megjósolja, később az úgynevezett „kemény eső” formájában a Földre hullva és a légkört felforrósítva pusztítja el a felszíni létformákat, néhány föld, illetve víz alatti menedékhelyet leszámítva lakhatatlanná téve a bolygót, az emberiséget pedig — a lehetőségekhez mérten — a világűrbe száműzi. Az emberi faj túléléséért szakemberek ezrei működnek együtt, és végül arra a megoldásra jutnak, hogy a terv csakis abban az esetben lehet sikeres, ha a faj kiválasztott tagjait — hátrahagyva közel hétmilliárd áldozatot — a világűrbe telepítik a Noé bibliai történetének analógiájára Felhő Bárka névre keresztelt űrhajóegyüttesen. A várhatóan 5000 év alatt lecsendesedő, csillagközi léptékben mérve pusztán anomáliának minősülő időszakot követően, genetikai örökségét felturbózva, egyéb sci-fikből (például a Star Trekből) ismerős fogalomhasználattal élve, egy terraformálást követően az emberiség aztán visszatérhet a Földre. A címben szereplő hét Éva arra a hét termékeny nőre utal, akik az emberiség alkonyán, amikor is sejthetően mindössze tízen élnek a korábbi hétmilliárdból, a hét későbbi, emberi alaptulajdonságokat megtestesítő törzsek ős-anyáiként örökségként és egyfajta jóslatként hagyják hátra utódaikat. 5000 évvel később aztán az emberiség fejlett és tagolt űregységekben kering a Föld körül, majd miután fokozatosan újból lakhatóvá teszi egykori lakókörnyezetét, visszaereszkedik a bolygóra. Itt természetesen meglepetések várják, ugyanis Dubois és társai jóslata nem volt teljeskörű: a Földön számos túlélő maradt, ami újabb konfliktusokra és „polgárháborús” hangulatra ad okot.

Stephenson regényének aktualitásához kétség sem fér — értve ez alatt, hogy katasztrofális víziójára a legapróbb részletekig kidolgozott választ ad, mégpedig a jelen tudományos szókincsét és vívmányait feldolgozva olyan tudást mozgat, amely a NASA körüli és egyéb tűzközelben lévő tudósoknak számára már nemhogy nyilvánvaló, de más, későbbi felfedezésekhez is kiindulópontot nyújthat, egy (közepesen) naiv olvasónak viszont nehezen befogadható. Mindezzel nem könnyű megbarátkozni, mert ugyan elfogadható, hogy Stephenson egy szűk, napi szintű tudományos aktualitásokban is érdekelt közönségnek ír, mindez pocsékba megy, ha arra gondolunk, hogy itt bizony akkor is fikcióról van szó. „A Seveneves nem akar klasszikus sci-fi lenni, […] a könyv párbeszéd, esszé, vitairat, szakdolgozat és nagyon-nagyon kis mértékben hagyományos regény” — jegyzi meg Farkas Balázs az SFmag portálján, tökéletesen summázva, hogy mire gondolok.

Merthogy véleményem szerint nagyon kevesek számára élvezhető a könyv, ami az irodalom pusztán leíró képességeivel él, és kihagyja azt a lehetőséget, amire az irodalom mint sci-fi is képes lehet: elmerülni egy feltételezett technikai környezet élhetőségének feldolgozásában. Stephenson, úgy tűnik, jelen esetben nem igazán vetett számot ilyesmivel, karakterei, ahogy mások is megjegyzik,[2] egydimenziósak, bárminemű életvilágbeli kötődéseik hatalmas és unalmas klisék. És ha van valami, ami még inkább gajra vághat egy ígéretes világ bemutatásával kecsegtető sci-fit, az az, ha a szerző megelégszik az ábrázolás hogyanjának védelmezésével.

A főszereplők, például a gyermekeit és újdonsült feleségét hátrahagyó férfi, Dubois, túlzottan könnyen megbarátkoznak a galaktikus küldetés oltárán feláldozott földi boldogsággal. Hiába fogadja el Dubois, hogy amit tesz, az emberiség túléléséért teszi, ami önmagában, ha nehezen is elképzelhető, de logikailag simán belátható, viszont egy percig sem tűnik úgy, hogy mindezt egy érzelmi hullámvasúton remegve és kapaszkodva teszi; „a regény elején szemtanúi vagyunk, amint Doc Dubois szerelembe esik egy tanárnővel, de nem látjuk, amint ez megtörténik.”[3] Ugyanakkor Dinah, az Izzy űregység kutatója, egyben a későbbi hét Éva egyike, aki tengerész vőlegényét és szerető édesapját „gyászolja”, szintén papírmasé tragika: sírásai mindig a háttérben zajlanak, belső vívódásai több esetben pusztán a másokkal való szomorkás összekacsintás mentén vázolódnak fel.

Stephenson végletes pragmatizmusának következménye, hogy emellett több más lehetőséget is talonban hagy. Például még az a magától értetődő kérdés sem merül fel nála, hogy mihez kezdhet az ember az életével és a halál gondolatával, ebből kifolyólag vallással, hitrendszerével stb., ha tudja, hogy halála után megsemmisül az emberiség? A hét Éva alapján pedig egy afféle „ötletszerzőnek” bizonyul,[4] mert lényegében egyetlen felvetést gondol ki és próbálja annak kivitelezhetőségét közel ezer oldalon át magyarázni, holott annyi azért még egy keményvonalas sci-fi olvasó számára is világos, hogy egy spekuláció végigvezetése kevés lehet ahhoz, hogy egy szöveg már eleve „eladhatóvá” (vagy inkább olvashatóvá, élvezhetővé) váljon.[5] Az ötletnek vagy felvetésnek nem pusztán technikai következményei vannak, míg úgy tűnik, hogy Stephensont más ezen túl nem aggasztja, és részben igaza is van. Ha valóban felmerülne egy ilyen helyzet, az emberiség — mintegy kiterjesztett életösztönnel reagálva — nem törődne mással, csak a puszta túlélés lehetőségeivel. Vagy ellenkezőleg, hirtelen támadt szélsőséges hedonizmusba menekülne, alig pár év alatt felélve bolygószinten a boldogságkészletünket, vagy éppen egyfajta retrográd és szélsőséges tudományellenesség támadna fel, boszorkánysággal vádolva a faj egészét érintő fatális jóslatok terjesztőit, éppen úgy, ahogy a világtól elzárt egyszeri ember tekint a technika legszerényebb újításaira is. (Utóbbira azért szerencsére van példa a regényben.) Valóban jól gondolja Stephenson, hogy az érzelmi tétek ilyenkor vajmi keveset nyomnának a latban, de lehet, hogy ő nem ismeri jól az embereket, vagy nem tartja kellően fontosnak, hogy az Armageddon előestéjén mit éreznek. Hiába mentegeti őt néhány értelmezője, mondván „hiba azt gondolni, hogy őt csak a digitalizált emberekről, helyekről vagy dolgokról szóló történetek érdeklik”,[6] A hét Évában ez a benyomás erősödik, de legalább alapos kütyüparádét rendez a félkész, savanykás figurák között.

Stephenson ide-oda hajigálja szereplőit a szűk térben és a tág időben, reakcióik egy cseppet sem életszerűek, és mintegy ötletszerűen egymásra dobált, belterjes párbeszédeket folytatnak, majd egyik pillanatról a másikra baszni kezdenek a darabokban úszó Hold látképe előtt. Az egyes szakaszok, párbeszédek, kommentárok, hosszabb fejtegetések végtelenül esetlenül kapcsolódnak egymásba, szervetlenül inognak, keringenek egymás körül, mint a Felhő Bárka elemei. A szereplők érzelmei, akár egy-egy űrketyere leírása, felsorolásszerűen tagozódnak a monstrumba, az életszerűség legkisebb látszatát sem keltve, így az egész szöveg egy nehezen átélhető világleírássá dagad. Íme egy példa, melyben az elbeszélő (aki ez esetben, nincs titok, teljesen azonos a szerzővel — lásd később) az Izzy névre keresztelt űrállomás napi mozgásáról ír:

Az Izzy már azelőtt idomtalan konstrukciónak számított, hogy bármivel kibővítették volna. A valamely részére ható tolóerő szétágazott a többi modulban, mivel a feszítőmű és más szerkezeti elemek különféle szakaszai fogták fel és közvetítették a terhelést. […] A pionírok munkájának legtevékenyebb időszaka alatt hagyták, hogy a keringési pálya jelentős mértékben, több mint tizenhat kilométert süllyedjen, mostanra azonban rutinszerűvé vált a pálya újbóli megemelése. (167)

És mindez csak a jéghegy parányi csúcsa — egyetlen bekezdéssel példázva. Mindemellett a regény cselekményszövése olyannyira háttérbe szorul, hogy mindössze fragmentumokba tömörülve éppen olyan járulékos elemekként mutatkoznak, mint amilyeneknek a leírásoknak kellene lenniük. Megerősíti mindezt, hogy a regényben „elhangzó” tudás valójában egy mindentudó elbeszélőtől származik, pedig származhatna akár, ha már ennyire technika- és médiatudatos egy szöveg, „valódi” forrásokból, felvett beszédekből, dialógusokból (rendszeresen hivatkozik Twitteren és Facebookon használt kifejezésekre, divatokra, egyéb információközlési trendekre — l. 223). És nem is rossz ötlet, amikor ezek mintájára kitalálja a Spacebookot és a Scape-et: „a közösségi média lesz az kapocs, amely egyben tartja a Felhő Bárkát”. (419) De sajnos ezek sem kapnak kellő hangsúlyt, egyszerű tényként szerepelnek a szövegben, és lépnek működésbe a technikai karneválban.

A szöveg egyetlen fokalizátora tehát a szerző maga, és ez a legerősebb érv amellett, hogy a Seveneves nehezen bír több lenni egy bő lére eresztett ismertetőnél. Egy-egy felvett és YouTube-ra sugárzott videó vagy tudományos kiselőadás, melyekre akad példa a szövegben, elleplezhetné őt, úgy mint a Felhő Bárka című fejezet vonatkozó részében készülő tudományos-ismertető felvételek Dub jóvoltából (220). De az elbeszélő ezekre nem fektet kellő hangsúlyt, Stephenson nem törekszik önmaga tudásának takargatására, a rosszindulatú olvasó pedig ezt akár már kérkedésként is értelmezhetné. Az egyes fejezetcímek ismeretében, melyek egy része Dubois doki megállapításaiból származik (415), a regény a szerző előre eltervezett tudományos térfoglalóját készíti elő, így mindezzel a Seveneves még csak látszatát sem akarja kelteni annak, hogy egy célirányos esemény- és megértéssorozat elbeszélése volna, miáltal átélhető időbeliséget kínálna fel az olvasóknak. A történések közel kilencven százaléka eleve elrendeltetett. Dub ugyan a regény kezdetétől jelen van mint a „tudományos szempontok fokalizátora”, az elbeszélő rendre megszabadul tőle, hogy saját maga váljon a tudás közvetítőjévé, ezáltal újra meg újra jóval több információt megosztva a technikai környezetről, mint amennyi a számos, különböző tudással rendelkező szereplője szemszögéből eljuthatna az olvasóhoz. Ennek túlhajtásai a cinkos és szükségszerűen reflektált megszólítások, kiszólások, melyekben szinte tanárként kíván magyarázni egy világűrbeli jelenetet: „Képzeljük el a lehető legvékonyabb láncot […] Készítsünk ugyanebből a láncból […]” (583). De ugyanezt a hatást kelti a „Hogy a legegyszerűbb példát vegyük” — kezdetű mondat is, a Földre hulló holdtörmelék hatásainak magyarázatakor (254). És emellett szikráznak a belterjes, tudományos poénok: „bazi nagy delta vét sikerült összehoznotok” (429). De nyilván van olyan olvasó, aki ilyenkor már nyitja is a Wikipédiát, hogy értse, ha elsőre nem is sikerül neki.

A technikai leírásoknak önmagukban persze nem kellene unalmasaknak lenniük, ám éppen attól azok, ami miatt bizonyos olvasók számára izgalmas lehet a könyv, mégpedig hogy nem rugaszkodik el túlzottan a jelentől, emiatt végső soron indokoltabb az alapos, mai ismereteinkre alapozott érvelés, egy elnagyoltabb, jelzésértékű, „soft” ábrázolással szemben. Így a sci-fi idehaza bevett meghatározásából, miszerint az „ma még nem létező vagy föl nem ismert problémákkal foglalkozik, s azokra racionális megoldást kínál, vagy […] létező, fölismert problémákkal foglalkozik, s azokra nem létező, de racionális megoldást kínál”,[7] inkább ez előbbihez csatlakozik, s így nagyjából arra keresi a választ, hogy mégis mihez kezdene az emberiség, ha „minden látható előjel nélkül” egyszer csak felrobbanna a Hold.

A téma, melyet felvet, hallatlanul sok, a tudományos mellett társadalmi és transznacionális politikai kérdést feszegethetne, vallásiakról nem is beszélve, melyek feldolgozására még közel kilencszáz oldal sem volna elegendő, mégsem teszi. És eszme- illetve irodalomtörténeti kontextusba állítva is úgy tűnik, hogy Stephenson egy reflektálatlanabb modernista nézőpontot sajátít el, figyelmen kívül hagyva számos művelődéstörténeti mérföldkövet, mert minden, amit ő számba vesz, pusztán szüzsé-elem, ketyere, technikai naprakészség. (Innen nézve persze a Snow Crash is ennek példája lehet.)

Mindenesetre ő azt vállalta magára, hogy végiggondolja a materiális kereteket és pusztán mérnöki választ próbál adni. Pozitív, alkotó energiákból táplálkozik, de a lehetséges túlélés felvázolása lényegében egyfajta radikális „rasszista” szelekciót hajt végre, ami több szinten valósul meg. Mert hát kik mehetnek az űrbe? „A választást jobb nem a véletlenre bízni… a legkiválóbb jelölteket kell küldenünk. […] Oktalanság lenne olyanokra pazarolni ezeket, akik nem tudnák képviselni népünket. Így célzott szelekció zajlott.” (193) Ugyanakkor a hét Éva majdani tanácskozása, amikor a még szülni képes nők megvitatják, ki milyen genetikai változtatást kérhet, mely tulajdonságait tartja emberinek, szintén egy nagyszabású eugenetikai program megszervezése: hátborzongató, és messzemenő vitákra ad okot (551–552). És talán ez a fejezet a regény kezdete mellett a Seveneves legizgalmasabb része. Mert ugyan a pozitív vagy preventív eugenetika, vagy — ma már — eufenika, mely az örökölhető ártalmak, a testi-szellemi degenerációk ismétlődésének csökkentése céljából avatkozik be, alapvetően elhatárolható az eugenetika tévútjaitól (gondolva a náci fajelméletre, illetve XX. század első évtizedeiben érvényes, pszichés betegeket sújtó sterilitási törvényre az USA-ban), talán az emberi diverzitást és különbözésre való lehetőséget, illetve jogot Stephenson könnyedén elbagatellizálja érvelésekor. Ez a kisebb eugenetikai kitérő amúgy is érvénytelenné válik a regény második felének ismeretében, mivel az emberek közötti konfliktusok és különbségek ugyanúgy megismétlődnek. Így ez a szakasz felfogható a tudományban való vak hit újabb, egyben talán legerősebb testamentumaként is.

Ugyanakkor az említettek mellett más társadalomtudományi vonatkozásokkal sem törődik. A túlélők csoportjába lopódzik ugyanis az USA aktuális, egyben utolsó elnöke, akinek színrelépései szintén kimódoltak, kiszámíthatóak, és a politikai dimenzió, amit képvisel, aligha több kisstílű maffia-próbálkozásoknál. Máskülönben a nyílt politikai fellépést a szerző egyszerűen az átverés retorikájával, és az ennek alávetett szónoklattal azonosítja, holott az inkább csak nyelve lehet, semmint gyakorlata a politikának (418, 431, 434–435). Mindemellett, és ebből kifolyólag az olvasónak szinte megdobban a szíve, amikor — nagyon elvétve — egy-egy nem-tudományos következményekkel is számoló kérdés is felmerül. Például amikor a Felhő Bárka delegáltjai után kutatva szóba jön a lélekvándorlás kérdése: „amikor hétmilliárdnyian meghalnak, és csupán néhány ezren maradnak életben, hova tűnik hétmilliárd lélek?” (193)

Egy szó mint száz, Stephenson legutóbbi regényében a sok-sok jó ötlet rosszul van egybegyúrva, azazhogy inkább össze, mint egybe. Nagy gondot jelent, talán gyatra szerkesztése folytán, hogy a regény roppant egyenetlen, és embertelen, száraz, és az általa képviselt tétek spekulatív erejére bazírozva is lapos, így a saját vállalásaihoz mérten is korrekt módon róható fel neki, hogy nem túlzottan kreatív.[8] Mintha csak egy robot írta volna. A mellőzött társadalomtudományos megfontolások esetleges bevonása ugyanis a nagy horderejű események fogalmi gazdagodásával is járhatott volna, melyek, bár kevésbé előremutatóak és „fajvédők”, mint a pozitív eugenetika, mégis lett volna létjogosultságuk. Éspedig éppen abból fakadóan, hogy az emberiség kipusztulására adott válaszaik nem élhetik túl a katasztrófát, és nem gyakorlatias megoldásokat kínálnak, szemben Dubois doki és társai 5000 éven át ívelő terveivel. A humántudományok reakciói mindezzel szorosan összefüggve elsősorban azok számára válhattak volna relevánssá, akik az emberiség közel száz százalékát tették ki a regényben, és az előrejelzett kemény eső idején meghaltak, vagy halni készültek. Az eljövendő trauma nyelve azonban nem vált érdemben a spekuláció részesévé, vagy durván kidolgozatlan maradt. Ugyanakkor a társadalomtudományok gondolkodásmódja a túlélést követő években felmerülő helyzetek sokaságára is fogékony lehetett volna. Stephenson mindent összevetve pusztán természettudományos választ ad arra a kérdésre, hogy miként reagálhat az emberiség az őt fenyegető, közeljövőbeli biztos pusztulásra. És bár kétségtelen, hogy a humán tudományok is elismerték már, a mindenkori technika konstitutív eleme az ember önmagáról alkotott képének, azonban Stephenson alkotó, pozitív energiái, melyeket a túlélés körvonalazásába fektet be, az embert is pusztán technikaiként értelmezik, mint bármely tervezhető űrketyerét.

___________________________

[1] Tomorrow Through the Past. Neal Stephenson And The Project Of Modern Globalization, szerk.: Jonathan P. Lewis, Cambridge Scholars Press, 2006, viii.

[2] Például Miyazaki Jun: Seveneves — A hét Éva kritika, SFportal; vagy Borbíró András: Seveneves — Vége a világnak, és az igazi problémák még csak itt kezdődnek, Geekz.

[3] Steven Poole: Seveneves By Neal Stepheneson – A Truly Epic Disaster Novel, The Guardian.

[4] Vö.: „Mindezek miatt senki nem állítaná, hogy A hét Éva olyan hard sci-fi volna, melyben a szerző kötelességtudóan törekszik rá, hogy az univerzumát olyan karakterekkel népesítse be, akiknek érzései vannak, még ha jól tudjuk is, hogy eleve csak óriási űr-szerkentyűkről szeretne írni.” (uo.)

[5] A hazai szcénából, bár a szerző nem tartozik a zsánerműfajok művelői közé, hasonló benyomásaim támadtak Horváth László Imre Lett este és lett reggel című regényét olvasva.

[6] Tomorrow Through The Pas.t Neal Stephenson And The Project Of Modern Globalization, szerk.: Jonathan P. Lewis, Cambridge Scholars Press, 2006, xiii.

[7] A meghatározás Sárdi Margittól származik. Idézi Rinyu Zsolt: A tudományos fantasztikus irodalom fogalma, Magyar Scifitörténeti Társaság.

[8] Lásd Kánai András, az SF-Magazin alapító szerkesztője megjegyzését a honlapon közölt kritikához: „Ezzel a regénnyel az a legnagyobb bajom, hogy színtiszta unalom. A világvége nem zseniális […], a jövőkép nem kreatív, még az 5000 év sem dobott rajta. […] Spekulációban vérszegény, nem eredetik a képek, a konfliktusok, a mondatai keményen kopognak, irodalomnak itt nyoma sincs. Én nem azért veszek könyvet, hogy az író bebizonyítsa, milyen okos, arra ott van a Nature meg a Science meg a többi szakfolyóirat. A hét Évában Stephenson csak azt bizonyította be, hogy nem tud izgalmas, kreatív sci-fit összehozni, a Snow Crash laza, ironikus és inspiráló jövőképe már csak egy többre hivatott szerző mementója.”