„Megvigyilálni, hogy mi folyik itt!”
(Tompa Andrea: A hóhér háza)
Egyetlen tornán játszottunk a határ túlodalán. Testvértelepülések találkozóján képviseltük szeretett városunkat.
Az országhatárig óvatos lassúsággal ivott a csapat, onnantól egyre gyorsuló tempóban. Régi reflex a határátlépés után tompítani a reflexeket.
Mire odaértünk, többen olyan rosszul voltak, hogy pályára sem tudtak lépni. Arcunkon hervadhatatlan bamba vigyorral bóklásztunk a szép, zöld gyepen, és számolatlanul kaptuk a gólokat. Az egyik meccsen a középcsatárunknak olyan helyzetben akadt össze a lába, mikor a közelében sem volt senki. Kaptunk egy szánalom-büntetőt, ami végül a mi számunkra vált büntetéssé, mert az egyébként biztos lábú ítéletvégrehajtónk álló helyben luftot rúgott, majd egyensúlyát vesztve rázuhant a labdára. Hárman alig bírták leemelni róla.
A torna végén méltán vehettük át a legsportszerűbb csapatnak felajánlott különdíjat, amivel az öltözőbe szédelegtünk, s mivel a budi egyszemélyes volt, nemcsak azt hánytuk össze, de jutott a szemeteskosárba és a mosdókagylóba is anyag.
A hányás után megéheztünk, s valaki indítványozta, menjünk a piacra, ahol a mi sült kolbászunkhoz hasonló helyi specialitást lehet kapni.
A piac egy hatalmas csarnok volt. A közepén kistermelők árulták portékájukat, a csarnok szélén kisebb-nagyobb üzletek sorakoztak. Miközben teli pofával zabáltuk kolbászkáinkat, feltűnt, hogy nemcsak a vásárlókra váró kofák cigarettáznak, hanem a boltokban is fújják a füstöt az emberek. Egy hentesüzletben még hamutartót is raktak ki a dohányzóknak. Részegítő volt közelről látni a szabadosság ilyen látványosan balkáni megnyilvánulását. Gyorsan rágyújtottam, majd egy cigányasszonnyal, aki kiválóan beszélte nyelvünket, alkudni kezdtem egy parfümre. Követhetetlen gyorsasággal számolt fejben. Pillanatokon belül négy különböző pénznemben közölte az éppen aktuális árat. Hosszú csörte volt. Többször otthagyott, majd visszajött. Végül, azt hiszem, euróval fizettem, ő meg fejcsóválva közölte, hogy drágábbért vette, mint ahogy nekem eladta. Mindketten tudtuk, hogy átvert, de zseniálisan hozta nagymamám figuráját, így tulajdonképpen én jártam jól.
A piacról kifelé jövet népviseletben sajtot áruló környékbeliek méregettek minket. Egyikük mélyen a szemembe nézett, köpött egyet, s az ő nyelvén mondott valami sértőt.
A csarnok tövében találtunk egy remek közvécét, egy igazi építészeti csodát, az antifunkcionalista eklektika méltatlanul elfeledett betonremekét. Ki kellett próbálnunk, és nem csalódtunk, simán hozta a 80-as évek otthoni stadionjaiban megszokott budiszínvonalat: gyakorlatilag egymás alá hogyoztunk. Mikor ezzel is megvoltunk, akadt egy ember, aki azt állította a sarki késdobálóról, hogy ott főzik a régió legjobb kávéját. Egyenest Etiópiából érkezik a nyersanyag, amit helyben pörkölnek. Az épület állágát elnézve, nehezen hihetőnek tűnt az állítás. Odabent sűrű cigarettafüst fogadott. A falra szerelt tévében harsány színű ruhákba öltözött ripacsok viccelődtek. Bár egy szót sem értettünk az egészből, de ez lehetett a szándékuk, mert minden mondat után megszólalt a nevetőgép. A kocsma népe unott egykedvűséggel szemlélte a ripacsok vergődését, a jelenlévők közül egyedül egy babakocsiban fekvő kiscsávó adott ki hangot, ha sikerült a gumimaciját piciny ujjaival megszólaltatni. Rendeltünk egy kávét. A pultos a nyitott üvegedényben tárolt kristálycukorra bökött, melyen folyamatosan landoltak és startoltak a helyiség legyei. Cukorral nem éreznénk az aromáját, magyarázta neki barátom. Egyetlen asztalnál volt hely. Egy fiatal cigányfickó iszogatta lassú kortyokkal sörét, melynek címkéjén egy koronás bárány vigyorgott. Intett, hogy leülhetünk. Közelebb tolta hozzánk cigis dobozát, jelezve, hogy vegyünk. Nem tudott a nyelvünkön, de kapásból fújta, hogy állt fel válogatottunk legutóbb az övék ellen. Sajnáltuk, hogy ott kellett hagynunk, de még egy gyors városnézést abszolválnunk kellett. A buszunk a belváros egyik őrzött parkolójában állt meg, egy szálloda hátsó bejáratánál. Másfél óránk volt abban a városban, ahová mindig is vágytunk. Az abszintot hörpölő költők és a mondén életet élő színésznőcskék egykori városában. Az egészséges botrányoktól hangos, és a gazdag melegek kamu házasságairól szemérmesen hallgató városban. A folyóig bírtuk az idegenvezetést, ott leléptünk. Bevettük magukat a kávéházba, ahol valamikor a legnagyobb vérbajos töltötte napjai java részét. Érezni akartuk azt a spleent és dekadenciát, amivel hajdanán betöltötték ezt a teret. Úgy érzem, meg is kaptam, amit akartam, a falra szerelt számtalan plazmatévé közül az arcomba sugárzón férfi műúszást adtak éppen.
Fizettünk, mentünk. A többiek már a busznál vártak. A csapatvezető mindenkit felszólított egy utolsó hogyozásra, mert, mint mondta, a határig nem állunk meg. Kérdő tekintetünket látva a szálloda nyitott hátsóajtajára mutatott. Ketten vágtunk neki az expedíciónak. A nyitott ajtó mellett egy csengőgomb volt a falon, alatta érthetetlen felirat. Megnyomtam, hallgatóztunk. Semmi. Megint megnyomtam. Megint semmi. Bizonytalanul beléptünk a nyitott ajtón, s úgy tűnt, azonnal megtaláltuk, amit kerestünk. Bal oldalt két ajtó állt egymás mellett, az egyiken egy kisfiú pisilt állva, a másikon egy masnis kislány ült a bilin. Benyitottunk az állva pisilősbe, de belépni nem tudtunk, mert plafonig telepakolták tisztítószerekkel. Nagy szükségünkben a masnis kislányossal is megpróbálkoztunk, de ugyanaz a raktérfíling fogadott. Hangosan hallózva beljebb hatoltunk a szűk folyosón. Mindenhol hegyekben álltak a konzervek, dobozos tejek, üdítők, csokoládék. Embert viszont sehol nem találtunk. Nekem már nagyon kellett. Kiromboltam a parkolóba, villámgyorsan felmértem a terepet. Egyetlen területet találtam, ahová nem nyílt kilátás a buszból. Egy hatalmas reklámplakáttal borított tűzfal tövét, amit viszont minden lehetséges irányból bekameráztak. Mint egy kémfilmben, megkerestem a kamerák holtterét, nekitámaszkodtam egy hatalmas alsó fogsor hófehér bé kettesének, és elképzeltem, amint valaki pár nap múlva újra és újra végignéz egy felvételt, amin egy hatalmasra nyitott szájból sárga lé csordogál az aszfaltra.