A csésze aljára kövült, már mindig ott marad.
Fogva tartom az idejét, szemcséit egyenként imádkozom vissza,
ha lefelé fordítva a földre hullna.
Ő az agyából vasalná ki a ráncokat,
legyen felfüggesztett lepedő, tiszta lap,
túlvilági szél libbenti, és égeti a tintafekete nap.
Az arca törik: falevél, ha kerék alá teszik.
Fekszem mellette a föld alatt, a rögök közt,
alám teríti gyapjú derékalját,
nyakéket, karkötőt kölcsönöz,
kukoricacsuhé hajam körbefonja,
koronaként keretezze a fejem,
bogárszemeket, szeplőt, szájat rajzol nekem.
Megtárgyaljuk az időjárást
— ver az eső, fúj a szél, csontig hatol a nyirkosság —,
légycsapóval ütögeti a száját.
Én kiköhögöm a lelkem,
s míg kilépek magamból és elköszönök,
ő kontyba köti össze a haját.