Cenzúra van, ha nem is olyan, mint régen,
meg még régebben, és azelőtt, bármennyire
kicsinek látszik is, de cenzúra van, vaskos,
kemény, a dolgok szélét felhasító, a dolgok
alját harapó, néha nem érezzük, mintha nem is
lenne, ezért is a legveszélyesebb, akár egy
kézfogással is bekerülhet a szívbe, akár egy
zebrán átkíséréssel is bekerülhet a szívbe, akár
egy szexuális remegés bűbájával is bekerülhet a
szívbe, egy kicsi árulással, a legkisebbel is, biztosan
van kicsi árulás, meg nagy, én csak egyfajtát ismerek,
az totális, és mindig ismétlődik szüntelen, még egy
félrenézésben is az világít, bekerülve a szívbe, az
agyba, a fogak zománcába akadva, a szavakba, a
nyelvbe, vagy mikor a kirakatrendező mégsem
simítja ki a próbabábu gallérján a ráncot, azt az alig
észrevehetőt, szinte nem is létezőt, de mégis nagyon
fontosat, mert a nyelv vastagítja fontossá, ha vastagítja
valami, hát a nyelv az, és az abban létező kétely, az
abban táncoló kétely, az abban látványosan izzadó
kétely, mert ha nincs kétely, akkor halál van, mert ha
nincs kétely, akkor halál van, mondhatnám, minden a
kételyen múlik, a teremtő kételyen, amiben a végső
igazság könnyedén feloldódik, amitől kiderül, mennyire
nincs, mennyire erőszak lenne, ha lenne, amitől nem feltétlen
hiszed el, hogy az utca túloldalán könnyező harmincas
nő csak téged akarhat, amitől nem feltétlen hiszed el,
hogy csak a te gondolataid gondolatok — a gondolatok,
és még azt sem feltétlen hiszed el, hogy ha nincs
kétely, akkor halál van, és miért ne hozhatnád össze a
kirakatrendezőt a könnyező harmincassal gondolatban,
mosolyogsz a reggeli kávénál magadban,
vagy magadnak inkább, miért ne mosolyoghatnál
bármikor, akkor is, ha nem illik, akkor is, ha egy
tragédia (Kelet-Európa) kellős közepén állsz, és miért
ne mosolyoghatnál a folyamatos szorongásban, amelynek
olimpiai bajnoka vagy, a szorongás, akár egy őrült
szabó, mindig igazít, de eltúlozza szüntelen: akut
idegrendszeri zavar, enigmatikus önálló gondolatok,
kérlelhetetlenség, mondd, mit akarsz te ezekkel?,
idegesíteni?, nyugtalanná tenni szerény másokat?,
hamis illúziók sült gesztenyéjét osztogatni?, satuba
fogni a megalkuvók fejét?, gyanús vagy, gyanús vagy,
gyanús vagy, nagyon gyanús, idegeneknek is gyanús,
a barátoknak meg főleg, elülnek majd mellőled a
villamoson, megvernek a megállóban, kérdezik és
mondják majd ezeket neked, mert nem ugyanolyan
lélek világít a szemedből, mert a kérdések is világítanak,
és a kérdésektől mindig mindenki ideges lesz, még a síró
harmincas nő is az utca túloldalán, még a kirakatrendező
is a színházszerű kivilágításban, mert a valamire való
polgár: nem kérdez, és nem néz úgy, mintha kérdezne,
nem árasztja el a villamost — akár az árvíz —, elgondolkodtató
nézésével, szépen lehajtja a fejét, oszt jónapot, mondom,
cenzúra van, a többlet cenzúrája, a plusz lenyesegetése,
a morált, na, azt meg hagyjuk is, mindenhol divatjamúlt,
minden nézésben divatjamúlt, a félrenézések kapnak
most erőre: szép, kövér úriasszonyok, kackiás bajszú
cilinderes fapofák, neked meg marad a gyógyszer és a
nagyszerű alázat, az elegáns, tudom, más fogalmaid
vannak az alázatról, úgy gyakorlod, hogy szekrények,
fotelek robbannak fel a lakásban, ha nem figyelsz,
gyomorgörcsöt kap a nagyképű akárki, akivel olyankor
szemben állsz, a görcs aztán felkúszik a torkába,
elzsibbadnak a kezei és elrohan, mert rohanni kell
neki, le, föl, le, le, föl, akár egy kísérleti
egérnek a kartonlabirintusban.
Sopotnik Zoltán: Kertész Imre / film / van, Csillagszálló, 2016/3, 7–8.