Arra az útra gondolok,
mikor a hajó éjbe vitt,
a téli éjbe engemet,
szárazföldit és északit.
Nagy, hosszúszálú, szürke bunda
volt rajtam, s félig nyitva volt
az ámulattól és a szél,
a szél derékig áthatolt.
Kétoldalt lassan, csöndben úsztak
az alig-sejtett paloták,
egy kapubolt, egy híd, december,
s fekete vizi-kopjafák.
Ilyenkor bent a termek alján
bizony bokáig ér a víz,
s megszélesíti a dagály
a márványpadló közeit.
S a szint alatt a cölöpök,
a sűrű, sikos moszatok
a város nyári szemete,
s velük a megfagyott szagok,
és fent a szél, az út sötét,
nem tudni meddig ér az ég,
csepp rácsos fény egy zsalun át,
két ágy, tavalyi pálmaág,
s a lapos kupola-közökben
az óriás torony kiszökkent,
és megmutatta egymaga,
hogy mekkora az éjszaka.
Nemes Nagy Ágnes: Velence
N. N. Á. Összegyűjtött versei, Osiris, 1997, 191.