Velence

Arra az útra gondolok, mikor a hajó éjbe vitt, a téli éjbe engemet, szárazföldit és északit.

Arra az útra gondolok,
mikor a hajó éjbe vitt,
a téli éjbe engemet,
szárazföldit és északit.

Nagy, hosszúszálú, szürke bunda
volt rajtam, s félig nyitva volt
az ámulattól és a szél,
a szél derékig áthatolt.

Kétoldalt lassan, csöndben úsztak
az alig-sejtett paloták,
egy kapubolt, egy híd, december,
s fekete vizi-kopjafák.

Ilyenkor bent a termek alján
bizony bokáig ér a víz,
s megszélesíti a dagály
a márványpadló közeit.

S a szint alatt a cölöpök,
a sűrű, sikos moszatok
a város nyári szemete,
s velük a megfagyott szagok,

és fent a szél, az út sötét,
nem tudni meddig ér az ég,
csepp rácsos fény egy zsalun át,
két ágy, tavalyi pálmaág,

s a lapos kupola-közökben
az óriás torony kiszökkent,
és megmutatta egymaga,
hogy mekkora az éjszaka.

Nemes Nagy Ágnes: Velence
N. N. Á. Összegyűjtött versei, Osiris, 1997, 191.