1. „Elsüllyeszted a cirkálót, aki voltál”
(Térey János: Őszi hadjárat)
A 2016-os könyvhét (egyik) legnagyobb volumenű lírai megjelenése alighanem az Őszi hadjárat, Térey János eddigi legteljesebb versgyűjteménye. A kötet attrakciója a bő, a korábbi kötetek majdnem teljes anyagát magába foglaló válogatás mellett a húsz új versből álló címadó ciklus.[1] Nemcsak azért, mert az elmúlt időszakban inkább drámán, novellákon és regényen dolgozó szerző ismét verseket adott közre, hanem mivel ez a gyűjteményes kötet fontos életmű-állomás.
A recepció alapján Térey költészetének két fordulópontja adható. Az első a válogatott és új verseket magába foglaló Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig (2003) kötet, amely oly módon rostálta és rendezte át az addigi életművet, hogy korábban kevésbé látható összefüggéseket fedett fel, s egyfajta allegorikus rendet teremtett.[2] A második fordulat az Ultra (2006) megjelenése, amit klasszicizálódásként szokás érteni. Borbély Szilárd kritikájában azt írja, hogy a Paulus és A Nibelung-lakópark, az epikus és drámai szövegek hatással voltak Térey versbeszédére, s hogy ennek köszönhető a teatralitás radikalizálódása illetve a közállapotokkal foglalkozó versfutamok, s összességében mestermunkának látja az Ultrát.[3] Krusovszky Dénes hasonló premisszákból más következtetésre jut: ő is megemlíti az újabb versek epikus és drámai karakterét, azonban az ezekből következő és automatizálódó monumentalitás miatt kárhoztatja is a kötetet.[4]
A lírai életműben az Ultrával jelentős hiátus is létrejön: a következő verseskötet, a Moll csak hét évre rá, 2013-ban jelenik meg. Térey ez idő alatt ismét drámákon, verses regényen, prózán dolgozik. Illetve átdolgozza első kötetének, a Szétszóratásnak az anyagát, ahogy írja az ehhez tartozó jegyzetben: „igyekeztem olyan állapotba hozni a kötet darabjait, hogy érettebb fejjel se kelljen különösebben pironkodnom miattuk; sőt hogy megint kedvem teljen bennük.” (785) Az Őszi hadjárathoz hasonló jegyzet tartozik. „Élve az utolsó kézvonás lehetőségével korrigáltam fiatalkori írásaim számtalan esendőségét, enyhítettem bőbeszédűségüket — közelítve saját optimumukhoz […]. A verssorok mindegyikét — mostani gyakorlatomnak megfelelően — nagybetűvel kezdem, mint az úgynevezett »régi költők«; legyen ez saját koszorúm a hagyomány ravatalán.” (786–787) Úgy tűnik, az Ultra utáni hiátus során állapodott meg egy optimálisnak érzett formanyelv mellett,[5] amelyet aztán következetesen visszamenőleg is érvényesít. Az ezután megjelent Moll már ennek az optimumnak a tudatában alakult. A versbeszédre a durvaságig menő arrogancia már nem jellemző, ám tematikai monumentalitásról (vagy annak igényéről) nagyon is beszélhetünk, s alighanem erre az anyagra jellemző leginkább az általánosan értett politizáló, közérzeti beszéd (ez nem újdonság Téreynél, ám míg korábban az egyén tapasztalatának voltak közérzeties felhangjai, addig itt számottevő társadalmi témákkal-problémákkal találkozunk). Ahogy Görföl Balázs írja: „a kötet bővelkedik a kétezres évek közéleti történéseire és jellegzetesnek tekinthető élethelyzeteire, beállítódásaira vonatkozó utalásokban: ebben az értelemben a Moll a mai világ költői leírását adja.”[6]
Az Őszi hadjárat ciklusa a Moll irányát követi. Az új versekre csakúgy elmondható, hogy többször napjaink aktualitásaira reagálnak, illetve beszédmódjukat egyfajta rezignált visszafogottság jellemzi — mely a korábbi természetes arrogancia kontrasztjában akár gyöngédségnek is tekinthető. Ám az Őszi hadjárat lemond a monumentalitásról, legalábbis relativizálja azt. Az első, Philosophy of Sherpa című programversben a nagyravágyás hübrisz: „»Meghágható hegy! Hübrisz és hó!« / »Bérced mihaszna, lásd!« / »Sorszámot kell szereznem itt fent.« / »Tudod, idegesíti Istent / Minden csúcstámadás.«” (751) A harmadik vers, a Dal a nagy Pánról adys látlelet az ország helyzetéről. „Nagy Pán, a határaidat rázza / Ez a döbbenetes menekültoszlop. […] Pályaudvarodon jövevények hálnak. / Biccentesz, és hátat fordítasz / Ennek a vándorló nyomorúságnak; / Bár a magad módján ugyanúgy / »Megélhetési nomád« vagy, / Mint ők, a szavad járása szerint. […] S paravánod, az őszies ország? / Naggyá lesz, vagy végül az is egymaga marad. / Haragtartás. És semmi bársonyosság. / Eléldegél, nem áll ellent urainak — / Válságban, vészben otthonos.” (753) Az ötödik versben megvillan valami a korai Térey-kötetek macsóságából, habár talán szellemesebben és kevésbé bántón, mint korábban: „Szobatársnője ízetlen, téli paradicsom; / Ő maga pihés őszibarack / Enyhe ütődéssel.” (A nővérszálló, 756) Ugyane versben némi áttétellel fogalmazódik meg pikírt kritika a demokráciáról: „Tánczenei koktél demokratikus DJ-vel: / Mindenkinek valamit!” Implicit állítása szerint a demokratikusság a mindenkinek-kedvezés egyszerű egyenlőségében merül ki, s ilyenként értéktelen — azaz nem merülhet ki ennyiben (magyarázom már én tovább vagy túl). Említésre érdemes az Egyszer régen Jūrmalában zárlata is. Amellett, hogy ez a részlet is beszédes látlelet hazánkról, fontos, hogy itt is hasonló kontraszt jelenik meg, mint amilyen a korábbi kötetek jellemző ellentéte: Buda kontra Pest, Pannónia kontra Alföld, illetve Budapest kontra Debrecen, valamint feszültségbe kerül múlt és jelen is. „A mögöttes dombtetőn pedig randomszerűen / Villák növekednek, sztárok tervezik és lakják őket. / S néhány hamisítatlan szovjet pártüdülő, / Bezúzva vagy kiverve utolsó szem ablakuk. // A férfi beszökik az egyikbe, horgony a padlón. / Brosúrákon lép. Nem lesz az börtön. Csak mint az apai ház. / Ez az ország is kómában, mint a miénk, gondolja. / Én meg kísértethotel-specialista vagyok.” (760)
Az Őszi hadjárat alcíme útirajzok és siratók. Útirajzok, amennyiben a vershelyzetek sokszor (külföldi) utak keretében mutatkoznak meg az olvasó számára. Ám ezek könnyedén lehetnek imaginárius utazások, ahogy például a már idézett első vers felütése („Lelked alaptáborában”) árulkodik erről, illetve, mint például az Egyszer régen Jūrmalában esetében, ahhoz szolgálnak kontrasztul, hogy a magyar állapotokról gondolkozzon a lírai én. Ennyiben ezek műfajilag nem szabályos útirajzok (persze Térey esetében aligha lepődünk meg, ha egy-egy műfajt nem „rendeltetésszerűen” használ), az útirajz megnevezés tehát mindenekelőtt arra mutat rá, hogy a versek keretét egy-egy utazás adja, s hogy az út nem más, mint a kontempláció formája — hasonlóan ahhoz, ahogyan például Kassák- vagy József Attila-versekben forma a (kül)városi séta.
Ilyen út lehet például egy képleírás is, a kép tekintet és gondolat általi bejárása, mint a címadó versben, a Szűcs Attila-triptichon első részében — ennek címe az Őszi hadjárat —, amely a festő Látogatók című festményére íródott (ez a kép szerepel egyébként a kötet védőborítóján). A vers első fele lényegében annak találgatása, mi is látható a diptichonon. „Szakadárok akció előtt? / A háttérben sorakozó / Ládákban lőszer lappang. // Ember formájú, sunyi földönkívüliek? / A járművük a vásznon kívül parkol. // Nehézfiúk elmélyülten / Drogot terítenek? // Utazó énekesekként / Ők a Szent Oligofrén Férfikar, / Amely új sebeinket kidalolja?” A vers második fele azonban eltávolodik a festménytől, s a saját (baljós ötletekkel előálló) találgatás kijelölte nyomvonalon halad, hogy hasonlóan, mint a ciklus nyitóversében, itt is bejelentsen egyfajta visszavonulást. Csakhogy amíg a Philosophy of Sherpa egyfajta egzisztenciális konszolidálódási programot helyez kilátásba, itt egyfelől a grammatika révén kollektív visszavonulásról van szó, másfelől mintha tényleges (morális) vereségről tudósítana a lírai én. „Egy darabig számon tartottunk / Minden törékeny eszközt és borulékony tárgyat, / Az összes borulékony hőst. // Minden vesztett kilót, / Árva centit megjelöltünk, / Életformánkká fejlődött a gyász. // Most már másképp van, / Föllazulás erkölcsben és anyagban; / S a szemünk is száraz. // Maradékunk tömör, / Mint egy avokádómag. // Csöndes, őszi idő van, / Főbe kólintott, atonális délelőtt. // Örülj, hogy ennyi / — Magnak — megmaradt.” (775)
Az iménti idézet hangvételéből is észrevehető, ezek az útirajznak mondott kontemplációk egyszersmind siratók is — és fordítva. A ciklus tizennyolcadik darabja a Mielőtt szentté. Borbély Szilárdot címet viseli. Értelemszerűen ez a nekrológvers inkább a siratók közé tartozna, ám ennek a kerete is a lírai én debreceni látogatása. „Ott várt a megkopott Nagyállomáson, / A városban, ahol nem állt már otthonom, / És ahol ő élt, évtizede idegenként.” Ám a vers nem a barát és költőtárs „meghívott halála” miatti megrendülés, hanem a gyászoló tömeg kritikája. „A borzongó emlékezetközösség / Utólag mindent tudni vél… stigmát, keresztet. / S őt befogadja ugyanaz a föld, / Amelyben gyökeret sosem eresztett.” (779) Ez igazán téreys vonás: bármely körülmények között, akár a gyász letargiája közepette is észrevenni és szóvá tenni a helyzet visszásságát.
És szintén a siratók közül való a tizenkilencedik, Édes fiaim! címet viselő vers, melyben a lírai ént saját halálának gondolata is megérinti. „A mészkőszurdok mentaillatára esküszöm, / Hogy ide akkor is visszajövök, / Amikor már csak a vállatokon. […] Meghalni ugyanide hozzatok.” (781) Ugyane képzet megjelenik az utolsó, Platánok júliusban című szövegben is, miután ismét visszavonulót fúj: „Elsüllyeszted a cirkálót, aki voltál. […] Magzatnyira zsugorodva / Alszol majd nemsokára téli álmot. […] Senkid sincsen, csak egyetlen asszony. / Senki sem áld meg, csak a nevető fiaid. // Addig ráz Isten, / Amíg csontodig nem csupaszodsz. / Addig ráz Isten, / Amíg hozzá föl nem cseperedsz.” (782) Új kötetének végén Térey ezzel a zavarba ejtő zárlattal viszi le a hangsúlyt — talán túlságosan is.
Összegzésként: ha az e kötetben összegyűjtött teljes lírai életművet vizsgálom, Térey költészetével kapcsolatban számomra legérdekesebb problémaként az alanyiság kérdésköre merül fel. Legelőször is el kell döntenünk, ki beszél e versekben. Balázs Imre József logikus következtetése, hogy legalábbis országonként-városonként más-más beszélőt kell feltételeznünk.[7] Ám a versek, a kötetek beszédmodora annyira egynemű, változásaiban is kontinuus, hogy nehéz elválasztani szerepeket. Pontosabban — hogy Borbély Szilárd kritikájához csatoljak vissza, aki az Ultra beszélőjének helyzetét a színész státusaként értelmezte — a szerepek elkülöníthetők, ám mindvégig egyértelmű, hogy azok egyazon színész szerepei. Téreyé abban az értelemben nem szereplíra, ahogyan a heteronímen életműveket építő Fernando Pessoáé vagy Kovács András Ferencé az. A jelenségre inkább Nemes Z. Márió „ornamentális személyesség” fogalma tűnik alkalmazhatónak, miszerint az egyes versekben megmutatkozó lírai én(ek) fragmentáris szerepeiből a versek együttolvasásakor (egy?) személy vagy alany képződik meg, amelynek azonban csak felszíne van, mélysége nincs.[8] Ugyanakkor — teszem hozzá — a probléma mégsem ilyen egyszerű, s talán posztstrukturalista olvasásmódunk lepleződik le, amikor igyekszünk kiiktatni a szerzői ént az egyenletből. Elképzelhetően Ady vagy József Attila költészete is megmutatkozhatna ornamentális személyességként, amennyiben költészetük mögül ki lehetne szerelni az értelmezésükben örökké szerepet kapó életrajzi referenciákat, s fordítva: a Kemény–Térey–Peer–Poós négyes (akikre Nemes Z. a fogalmat használja) személyessége is „hitelessé” válhatna, ha megismernénk bizonyos életrajzi elemeket. Addig azonban a mezei olvasó számára legfeljebb valóságeffektusokként tudnak működni azok a jelek, amelyek talán más számára működő referenciák. Esetünkben érdekes a Weér Ivó álnéven író Szirmay Ágnes (aki nem mellesleg Kemény István felesége[9]) ’90-es évek eleji eszmefuttatása, melyben az akkori fiatal líra néhány jellegzetességét tárgyalja, itt írja: „Ezekben a magánéleti versekben, amelyek szintén történetekre való utalásokból építkeznek, nincs különbség a költő személyes és lírai énje között. Ugyanakkor mégsincs a költészetnek sem vallomásos, sem kitárulkozás-jellege. Ennek a távolságtartásnak az eszköze, hogy a versekben lévő történetdarabok nem megfejthetők, nincsenek magyarázva, pontosan követhetővé téve. Ideális, vagyis mindent pontosan értő olvasó csak az a személy lehet, akinek műveltsége, múltja, élményei, véleményei, gondolkodásmódja tökéletesen megegyezik a költőével. Vagyis — pofonegyszerű — a költő maga. (Esetleg a költő felesége.)”[10]
Azt is meg kell jegyeznünk, a Térey-versek előszeretettel provokálják a lírai én és a szerzői én közötti különbségtételt, mindenekelőtt a szerzői névre mint a lírai én sajátjára tett utalgatással. „Kivándoroltam és nevet cseréltem” — áll a Tulajdonosi szemlélet A juss című versében (195), hogy aztán a Hűlt helyben azt olvassuk, „A szikrázó / Nevet, mely adoniszi kólon. / Magam vásároltam magamnak, bagóért.” (216), majd a Közösségi szellemben pedig azt: „Nem ismerhettek rám, új vezetéknevem / Magas hangrendű és három szótagú.” (285) A ’98-as Térerő A lassú víz című versébe pedig egyenesen beleíródik a szerzői név: „Térey János ne beszéljen.” (329) Ám bizonyos szempontból a Borbély Szilárd halálára írt vers is ilyen problémás darab, hiszen a nekrológ műfaja szerint inkább non-fiction, ugyanakkor a szöveg beleillik a számos Debrecen-vers sorába is (megjegyzendő: éppen Borbély Szilárdnak volt gondolatébresztő írása Térey debreceni verseiről[11]).
Érdekes kérdés, merre halad tovább a Térey-líra. Következő kötetében a visszavonulás, az ellágyulás, a talán túl korán megkezdett létösszegzés[12] jegyében vajon eljut-e az alanyiságnak arra a fokára (vagy közelít-e hozzá), amelyet Oravecz Imre ért el a Távozó fában, mikor már nem tehető különbség szerzői és lírai én között? Vagy netán ismét csatasorba fogja cirkálóját, és adys káromlások közepette ismét felrázza a magyar líra állóvizét?
2. „Éjfél körül belefingani a hársfaillatba”
(Kőrizs Imre: A másik pikk bubi)
Első kötete (Ez az egész, 2009) alapján Kőrizs Imrét kortárs líránk azon áramlatába sorolhatjuk, amely számára a nyelv költőisége leginkább a versforma- és az ezzel gyakran együtt járó stíluskísérletekben, illetve -játékokban nyilatkozik meg (ezt szoktuk általában posztmodernnek nevezni). Ennek a pastiche-költészetnek éppen ezért jellegzetessége, hogy számos író- és költőelődöt, irodalmi hagyományt megidéz és kever össze (pl. a Krúdy Gyula átutazik Sinistra körzeten verscím ebben árulkodó, míg a szöveg további hagyományrétege, hogy hexameterekben szólal meg) — de versbe íródik Mauro Camoranesi argentin-olasz focista, Paolo Conte olasz énekes-zongorista-dalszerző, valamint többször témává válik a gyorsétterem jellegzetesen kortárs jelensége (pl. McDal). Az így keletkező versek beszélői — kiváltképp egymás kontextusában — nemegyszer különböző játékos szerepekként, maszkokként mutatkoznak meg, noha máskor a köteten belüli egymásra utalások, például az „Élet olyan, mint”-versek esetében a változatos formanyelv ellenére is egységes beszélőt feltételezhetünk.
Újabb kötetében, A másik pikk bubiban Kőrizs tulajdonképpen nem tér le az első kötetben megkezdett útról, ám a versek számottevően más hagyományra referálnak, látványosan hat Karinthy Frigyes és Billy Collins, ez pedig jelentős változásokat eredményez. Illetve Kőrizs új(komoly)abb költészetünk tapasztalataival is számot vet, s ezek fényében módosít poétikáján. Míg az első kötetben előszeretettel élt nyelvjátékokkal, elsősorban a toldalékolás és a szóalaki (részleges) egyezések adta lehetőségeket aknázta ki (pl. „jött is az orvos / nyugtatólag és -kkal”; „inka, inkább, leginkább”; „ide- és formalizmus”), az új kötetben ez háttérbe szorul, jóformán eltűnik. Egy Kőrizs-vers — bár kötetben nem jelent meg — utal is e változás tudatosságára: a Ronsard a neten voyeurködik „botticellisen és botrányosan” verssorához tartozik az alábbi lábjegyzet: „Ezt majdnem elhülyéskedtem azzal, hogy »botticellisen és -rányosan«, de aztán eltűnődtem Szilasi Lászlónak azon a — ha jól értem, iróniától és bohóckodástól nem mentes — mondatán, hogy »most már aztán elég volt a tréfából, de tényleg! Nem kell már bohóckodni meg ironizálni, meg nyelvkritikába belefulladni, reflektálni meg re-reflektálni, metázni, metalepszizálni stb., hanem próbáljuk meg elmondani azt, hogy milyen az, amikor halad, megy körbe a kifogott hal a fémhordóban«. Íme tehát a hal!”[13]
A másik pikk bubiban érzésem szerint jóval egységesebb lírai beszélőt tételezhetünk, mint az első kötetben, sőt professzióját is megtippelhetjük: egyetemi oktató, irodalmár, filológus, költő. Beszélője éppen ezért öntudatos, ám alázatos is. A Térey-féle beszédmódra alkalmazható profizmus fogalma[14] itt is kölcsönvehető, Kőrizs beszélője óhatatlanul hierarchiába illeszkedik, sok tekintetben fölérendelt az olvasónak, ami tanítás vagy tanulmány, illetve esszé jellegű szövegeiben nyilvánul meg leginkább. Ám helyzetével nem él vissza a beszélő, többlettudása általában szellemességek és funfactek formájában jelenik meg.
Ebből már lehet következtetni: Kőrizs nem hallgat (csak egy kicsit) Szilasi tanácsára, hangneme nem lesz komolykodó, sőt frivol humora felvillanyozó. Ezt pedig éppen a fokozott meta- és önreflexivitással, öniróniával éri el. Már az első, Karaoke (7) című versben rálátunk a vers vágóasztalára, „A többi metaforát megspórolom”, hogy aztán kiszóljon az olvasóhoz, „nem gyűlöllek, olvasó, akárki vagy is, / és megölni sincs hatalmamban vagy szándékomban, / igaz, kegyeidet sem keresem.” Programverssel van egyébként dolgunk, ez különösen a zárlatból derül ki. „Nem akarok tőled semmit, / pedig ez egy olyan világ, ahol az akaróké a karaoke, / de ha mégis kezembe veszem a mikrofont, / nem kívánok beleénekelni, / legfeljebb gyorsan elhelyezni rajta / még egy ujjlenyomatot az eddigiek alá.” Ez a mértékletesség, a szerénység, sőt a háttérbe húzódás programja, mely egyszersmind elítéli a törtetést. Ha kell, feláll a hagyomány színpadára és előadja, amit kell, amit tud, de nem kepeszt a rivaldafényért. Különös (véletlen) összhangnak tűnik ez az Őszi hadjárat ciklusával és erős kontrasztnak a Térey-életmű nagyobb részével szemben, azonban Kőrizsnél szó sincs vereségről, s itt a különbözés nem feljebbvalóság, hanem kívülállás („Ne kutasd, hogy én ki vagyok, te sem érdekelsz engem. […] Mi közöm hozzád? // Nem neked írom ezt, gondolom, világos, / akár abba is hagyhatod”).
Mindenképpen említésre érdemes még A költő Karinthy (11) című esszévers, melyben egyfelől igyekszik felmutatni Karinthy költői nagyságát (mármint még többet mutatni meg az Így írtok ti sziporkázó humorú stilisztájánál), másfelől elvégez némi vázlatos filológiai munkát, ahogyan végigveszi a Karinthy-versek közel sem hibátlan kiadásait. E szöveg kulcsként is szolgál a kötethez, ha magunk is kézbe vesszük Karinthy valóban zseniális verseit,[15] egyrészt talán meglepetve láthatjuk, hogy kevés köze van azoknak a szövegeknek az Így írtok ti paródiáihoz, noha gyakran maguk is szellemesek, humorosak; másrészt talán meglepetve láthatjuk, hogy — Nyugat és esztéta-modernség ide vagy oda — Karinthy jellemző versformája az áradó, hosszúsoros, középhosszú terjedelmű kontemplatív, filozofikus, (meta)reflexív szabadvers. Ilyen típusú versek szép számmal akadnak A másik pikk bubiban is. Esszévers: talán nem túl bizalomgerjesztő, ám ebben is kikristályosodnak erősebb részletek, amelyek az erős sodrású, ám dísztelen beszéd folyamában még föltűnőbbek: „Elpazarolta magát azt mondják de hát épp így pazarol a természet is / Amely tíz tonnát pazarol az elefántra nyolc lábat a pókra / Ecetfát dob a fal tetejére és a tenger árkába olyan halat / Amely szétdurran ha gyengéd acélkezek felhozzák az ingyen levegőre.”
Figyelemre méltó részletekből van elég a kötetben, legyen az egyszerű hasonlat a Január (61) zárlatában, „úgy telnek meg az idő noteszlapjai, / ahogy fogy róluk a fehér”, vagy merész, mert tautológiával kockáztató dekonstruált, absztrakt kép a Téli reggeli (62) zárlatában, „A vaj: vajkemény. / A kés: hasonlat.”
És feltűnő Billy Collins hatása: először is Kőrizs Imre az amerikai költő több versét is magyarította. „Verseiben általában olyan hétköznapi témákat dolgoz fel, mint a szerelem, a halál, az újságok horoszkóp rovata, az olvasóknak a könyvek lapszéleire írt megjegyzései vagy az ágybetétvásárlás. Gyakran ír verset a versírásról is, ami más költők esetében többnyire az ihlettelenség félreismerhetetlen jele, de nála ez is csak egy téma. Sajátos, ráérős parlandójában mindig van annyi költészet, ami megkülönbözteti a prózától a verseit. Ezeknek tipikus alaphelyzete a spekuláló szemlélődés, [… ha az olvasó …] ráérez az ízükre, amit igencsak megkönnyít a szinte minden Collins-verset jellemző humor, akkor egy kulturális utalásaiban és visszatekintő vagy búcsúzó gesztusaiban túlérett, alexandrin hangoltságú, játékos, elegáns, nagy költészetet ismerhet meg”[16] — írja jegyzetében a fordító, Kőrizs Imre. S akár ugyanezt le lehetne írni az ő verseiről is. A Pikk bubi legtöbb verse rejtve vagy direkten az irodalom, a költészet témája körül forog, s ebben a költőnek és (a szövegben tételezett) olvasónak egyaránt szerepe van. Számvetés ez, személyes: a költő lírai én találgatja, miért ír verset; ám közösségi-társadalmi kérdés is: mi a költészet (művészet)?, miért van?, milyen viszonyban vagyunk/lehetünk vele? Kőrizs válasza — talán várható — sokatmondón banális (vagy fordítva). „Egy lufi belsejébe ír jelentéseket, / a feszes gumira, tűhegyes ceruzával. / Ha a léggömb kidurran, és cafatokra szakad, / az a vers. // Egy-egy nagyobb cafatot a szája elé feszít, / buborékokat szív bele, és ha a kis hólyagot a tövénél / feszesre csavarja, és egy tüskén vagy a fia fején / nagy pukkanással kidurrantja, / az a vers.” (Buborékok, 76) „az élet benne van […] a zsurnaliszta közhelyekből feldemhesztett hullámpapírkatedrálisokban, / a vers retorikátlanításának eo ipso illuzórikus perspektívájában, […] nem, gyerekek, éppen fordítva, mindezek vannak benne az életben, / amely akkora, hogy a valamekkoraság kategóriájával annyi nem kezelhető, / hogy még Juhász Ferenc sem tudta leírni, mert nem lehet leírni, elmondani, elmesélni, / csak reménytelenül, de olykor, váratlanul mégis kielégítő pontatlansággal, / a bálnahangok tartományában érzékelhető frekvenciákon, bömbölve elfecsegni.” (Bálnák nyomában, 90)
Minden költészet, ez tehát Kőrizs kötetének szimpatikus(an idealista) állítása. Ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy vannak a kötetnek gyenge pontjai is, így például a szinte olvashatatlan nyelven írt Yaz eleš nem hašonu (13), amit talán megírni mókás volt, ám minden szempontból kilóg a kötetből; erőltetett „vicc” az Irodalmi atlasz (9), melynek alapötlete a mottóból („Egy friss kutatás szerint Észak-Dakota leggazdagabb városa — a Horatiusról elnevezett — Horace”) kitalálható: magyar költők nevei szerepelnek helységnévként. A kötet derekán pedig az intőit saját maga aláíró diák esete (A negatív tartomány, 41), vagy a bevásárlás apró örömeiről (hogy zsugornyi ásványvíz helyett vécépapírt kell cipelni) szóló szöveg súlytalan, nem lenne nélkülük kevesebb a kötet. Talán mégsem minden költészet.
De összességében izgalmas könyvről van szó, senkit ne bátortalanítson el a rikító, pink borító. A dizájn jól mintázza a szövegek szellemes, kihívó humorát, egyszersmind a posztmodern líra megújítására törő, a kortársi irányokba be nem tagozódó, új utakat kereső vállalkozás olykor provokációtól sem mentes merészségét. Nem baj, ha ott virít az ember polcán.
3. „zene a fák közül, a rezgés odabent”
(Mezei Gábor: Natúr öntvény)
Mezei Gábor második kötete talán a legizgalmasabb, leginkább magával ragadó olvasmányélményem az idei líratermésből. Merész és társtalan, ahhoz hasonló élmény és újító szándék, mint amilyen Sirokai Mátyástól A beat tanúinak könyve volt. Ám beszélője nem a tömegekhez szóló próféta, inkább boszorkánymesterként, vajákosként, méregkeverőként határozható meg.
A Natúr öntvényt olvasva ha nem is barátságtalan, de magát könnyen nem adó versvilágba lépünk be, a szövegek kikövetelik maguknak a többszöri olvasást. A címből ki lehet következtetni: a versek a természetes és mesterséges minőségek találkozásáról, határvidékéről tudósítanak. Joggal juthatnak eszünkbe az olyan fogalmak, mint a hibriditás vagy a poszthumán állapot, akár a neoszürrealizmus, azonban ezek a szövegek jól megkülönböztethetők Bartók Imre, Nemes Z. Márió vagy Tóth Kinga zsánerekből merítő, karneváli mutáns (szöveg)szörnyeitől. Sőt érdekességük, hogy egyedi versnyelvük finoman archaikus rétege okán, amely ez esetben egyfajta valóság-effektusként működik, akár történeti keretbe is illeszthetők. Ebben nagy szerepe van a kötet fülére tett, mottóként értelmezhető szövegnek. „Eleven Varga halat, kösd a’ Szived tájára, mind addig ott légjen, míg meg hal, meg látod mely sárga lészen a’ hal.” Az idézet, a Sárgaságok ellen való orvosság barokk kori írónktól, Zay Annától származik, s Mezei Gábor kötetét a középkori bestiáriumok és herbáriumok kontextusába helyezi, olyannyira, hogy néhány vers kapcsán felmerül a gyanú, azok talált szövegek volnának. „torka felfúvódott, felső ajaka egyenes, az alsó / teknős, ajaki együtt csőrszerűk” — szól a monstrum 13 című vers felütése, s eszembe jut, ahogy Benvenuto Cellini — még egy középkori alak — írt a groteszkekről, illetve a monstrumokról. A groteszkek a Róma ókori, földalatti üregeiben látható vadvirág-festmények, amelyeken bogarak képe is megfigyelhető, a festő a bogarakat „ábrázolja, vagy képzelete szerint szerkeszti össze” a virágok képével. „A régi rómaiak […] kecskét, tehenet és lovakat úgy szerkesztettek egybe, hogy ezeknek az állatoknak egyes elemeit felhasználták, s ezeket monstrumoknak nevezték el.”[17] Ilyesféle — minőségük, állapotuk szerint egybeszerkesztett — lények, helyek és helyzetek népesítik be Mezei Gábor új kötetének világát.
Az egybe-, egymásba szerkesztés egyébként is kulcsmozzanata a kötetnek, ugyanis döbbenetesen komplex szerkezet rajzolódik ki: a versek hét változatos szervezőelvű ciklusba rendeződnek. Az első ciklus a monstrorum historia címet viseli, amelyben prímszámokkal (2-től 17-ig) megkülönböztetett monstrumok kapnak helyet, illetve különböző minőségek találkozását megíró versek: „a város / pallóba kőgyökérzet, erek / és véset. […] fa nő kőből, kőből levél.” (kő/fa, 16). A második ciklus, a mostantól/ugyanott darabjai leginkább talán a városban megtett útvonallá állnak össze, ami a címekből is kiolvasható: ágy 12; szoba 10; lépcsőház 9; kapualj 8; utca 6; tér 4; labor 1. Az útvonal ismétlődő („utca / kanyarog hűlt helyére vissza” — utca 6, 29), oda-vissza bejárására utalhat a cikluscím is: a „mostantól” változást, az „ugyanott” változatlanságot ígér, s míg a címbeli fogalmak mentén az otthonról a laborba vezető utat követhetjük végig, a csökkenő számok egy ellenkező irányt jelölnek ki — amelyek nem mellesleg részben kiegészítik a monstrumok számsorát is. A harmadik ciklus, a minden tej voltaképpen verslánc, a címtelen versek (általában zárlatbeli) momentuma variációként megismétlődik a következő vers elején, például úgy záródik az első vers, hogy „a szék végig meleg”, és „a szék mindig meleg és puha” — kezdődik vagy folytatódik a második darab. Ebben a ciklusban egy különös háztartásba, s egy párkapcsolatba látunk bele: „távolról nézi végződéseit, nyálkás világos van. mintha / bent kezdődne a derengés, anyaga gyors pára. a fedő / megemelkedik. végre él, akiért virrasztott, a falakon / balzsamos gőzök, forró zsírok a padlón.” ([távolról nézi…], 38) A negyedik, éhségtől haloványak című ciklusban is két versfajta váltogatja egymást: egyrészt olvasható itt a hét napjai szerint, mint egy étterem heti menüjén hét recept- vagy ételvers („bárány fejét vérből erősen / kimossad, lábával tiszta / vízben feltegyed, vízben / főzd, míg szőre el nem megy” — szombat, 55), másrészt ezek közé ékelődik egy-egy rövidebb, ismét címtelen szöveg, melyek mozaikjából egy pár nyaralásának töredékes narratívája áll össze. Ez a keresztöltéses módszer alkalmat ad a figurális áttűnésekre, így kerül egymás mellé a napon leégett bőr és a tűzön pirított hús vagy a vérző, vágott seb s a főzéshez előkészítendő véres hús. A következő, nehéz forgács című ciklus versei ismét láncszerűen összeérnek: a zárlat egy-egy szava megismétlődik az utána jövő vers címében, ezzel a linearitás illúzióját idézi elő, valójában azonban ezek a másikról alkotott leírások, s ilyenként nem féltetlenül fontos egymáshoz képesti előidejűségük, inkább mozaikosan olvasandók. Egyébként ez a legmegformáltabb ciklus. A kötet meghatározó formája az erősen, zenei füllel retorizált, s ettől igen lírai prózavers, amely azonban sor- és szövegterjedelem vonatkozásában nagy változatosságot mutat, e ciklus versei viszont formájuk szerint dalszerűnek mondhatók: tizenhárom soruk három négysoros szakaszba és egy fattyúsorba oszlik, s e forma csakúgy jól áll az erősen zenei formanyelvnek, mint a prózavers. A véges kötés ciklusának versei alighanem egy építkezés vagy felújítás jeleneteiként olvasandók („a párolgó, forró betonban / ottragadt nyomok. folytonos mozdulatlanság, / lábak, ujjak és karmok” — beton, 77). A különböző anyagok természetesen itt is rendszeresen áttűnnek egymásba, az acél című darabban például a párhuzamos grammatikai szerkezeteknek köszönhetően: „és az állandó zene a fák közül, a rezgés odabent. / fémhúron szénszemek, ágak acélhálón, sodrony / ösvény alatt. a fém finom mozgása, a lombok / verte szél. levélerezet, suhogó rézszálak. a vér / ólmos nyomai, lábban és sárban súrlódó acél.” (78) Hetedikként a tájelegytan ciklusa afféle szintézisét adja az eddig olvasottaknak: az ezúttal csak (prím)számozott szövegekben mágikusan élő, antropomorf, szörnyszerű, öntörvényűen burjánzó világ tárul elénk, mely a természet részleteiből, építési törmelékből, egy háztartás (egy konyha) kellékeiből és egy kapcsolat jeleneteiből áll össze. „törékeny tisztás, a még meleg fű üvegszálai felett az / olvadt pára egyhangú fénnyel vegyül. középre sűrűsödő / szuroksötét, hosszan dermedő asztallap, csikorgó lábak. a / fehér dérabroszon csontból fújt, forró tányérok, a tányérokon / porhanyós alma, egy szőlő kaviccsá aszott szemei. a mártás / repedtre hűlt, márványgyertya füstöl a lassan elpattanó, / árnyas szélcsendben.” ([5], 85)
Annyi kritikai megjegyzés mindenesetre a szerkezet kapcsán tehető, hogy noha nem érdektelen játék megfigyelni a ciklusok szerveződését, a kötet az ilyen fokú tagolás nélkül, egyszerű(bb) lineáris olvasmányként is élvezetes maradna, mindenekelőtt szuggesztív látomásai és a hozzájuk tartozó nyelvi lelemények egységesítik az anyagot, nem pedig a címekből kiolvasható ciklusszerkezet keresztöltései. Megkockáztatom, a kötet versei címtelen vagy legalábbis kevésbé tagolt szövegfolyamként — tehát a szerző címekben megnyilvánuló erős olvasási javaslata nélkül — még zavarba ejtőbb, több kérdést feltevő, s így izgalmasabb, kalandosabb szövegkorpuszt alkotnának.
Mezei Gábor nemcsak a formai kísérletezésben leli kedvét (jellemzője volt már ez az apokrif Ádám és Éva-történetet abc-sorrendbe tett széljegyzetekben megíró előző kötetnek, a függelék.-nek is), hanem a lírai megszólalás lehetőségeit is kutatja. Az elmúlt hozzávetőleg egy évtizedben jelentkezett fiatal lírikusok fősodrára a rímtelen-dísztelen szabadvers-költészet volt jellemző. Mezei arra vállalkozik, hogy költészeti vízióit markánsabban retorizált, belső rímekkel és többtagú alliterációkkal díszített lírai nyelvvel támogassa meg. „kívülre irdalt nyílások, a citrom sebmaró savai. belülről / kipakolt terek. a sós hasüreg és a dermedt pára. a zöldülő / ág, a fűszeres, üres erek. a málló falak a szálkás boltozat alatt.” ([olajban szült…], 39) Szembetűnő eszköze továbbá a láncszerűen működő gondolatritmus. Ez elég bátor húzás, mivel az egyszerűbb, banálisabb megoldások közé tartozik, ugyanakkor megvan az a nagy rizikója, hogy tautológiát gyártson. Ám Mezeinek megítélésem szerint sikerül ezt a csapdát elkerülni, nagyon tudatosan bánik az ismétlésekkel, olykor még a sortörésekkel is felhívja rájuk a figyelmet: „korty nyugtat, kibélel. / belülről bélel ki forró üvegpéppel. / aztán innen úszik el az utca. utca / kanyarog a hűlt helyére vissza.” (utca 6, 29)
Mezei első kötetéről írva Krusovszky Dénes azt mondta, noha egyértelműen törekszik elérni az egyedi hangot, néha még túlságosan is érződik, mely költői vonulathoz — Borbély Szilárd, Varga Mátyás, Nemes Z. Márió, Szabó Marcell lírájához — kötődik.[18] Megítélésem szerint a Natúr öntvényt ilyen kritika már nem érheti, sőt mértékadó, iránymutató kötetnek látom, amely azt példázza, hogyan lehet izgalmas, új életet vinni az epigonok tollán megdermedő, receptszerűen kiszámíthatóvá váló telepes hagyomány líranyelvébe. Sokaknak kéne ellesni ezt-azt Mezei vajákos praktikáiból.
Megjelent a Műút 2016057-es számában
_____________________________
[1] Éppen ezért nem kívánok filologizálni, nem foglalkozom azzal, a korábbi kötetek mely szövegei estek ki, miként rendeződtek át sorrendek, mely szövegeken milyen változtatást hajtott végre a szerző. Ilyen vonatkozásban egyetlen megjegyzésem van: a rapszövegeket kár volt kihagyni. Hogy miért, arra Szilvay Máté tanulmányából lehet rájönni, amelyben a rapszövegek életműbeli helyét latolgatja. Szilvay Máté: „Ez a tizenháromker, a Vág utca hangja”. Szubkulturalitás Térey János ’90-es évekbeli köteteiben, Jelenkor, 2013/11, 1145–1153.
[2] Lásd ehhez: Balázs Imre József: „Én vagyok az igazi Ady Endre”. Térey János szerepmodelljei az Ady-költészet kontextusában = B. I. J. : Az új közép. Tendenciák a kortárs irodalomban, Universitas Szeged Kiadó, 2012, 67–78. és Lapis József: Líra 2.0. Közelítések a kortárs magyar lírához, JAK–Prae.hu, 2014 — a Térey lírájáról szóló rész: 215–229.
[3] Borbély Szilárd: Archeo Ultra = B. Sz.: Hungarikum-e a líra, Parnasszus, 2012, 148–150.
[4] Krusovszky Dénes: „A CONTRA és a TRANS között” = K. D.: Kíméletlen szentimentalizmus, L’Harmattan, 2014, 93–98.
[5] Arra most nem kívánok kitérni, hogy ez a „nagybetűzés, mint a régi költők”, nevetséges, bagatell dolog. Térey hagyománykezelése és -tisztelete természetesen nem ez. Sokkal inkább az, ahogy az Ady-életműhöz viszonyul, vagy Debrecen lokális hagyományához — csak az irodalomnál maradva: figyelemre méltó, ahogyan a jóformán teljesen elfelejtett, periférikus Gulyás Pált játékba hozza. Például a Tulajdonosi szemlélet (1997) A visszatért föld című versében a költőelőd Debrecen, ó-kikötő című költeményét. Vagy egy más példa: az életműben oly sokszor előforduló „vinkó” (bor) szó is a Gulyás-életművön keresztül utal a századelő nyelvére.
[6] Görföl Balázs: Téli utazás, Jelenkor, 2014/1, 107–111 [108].
[7] „kötetenként más és más ént feltételeznek az újabb és újabb városnevek (arról nem is beszélve, hogy […] versenként, vagy akár egy-egy versen belül is elmozdulnak a figurák meghatározottságai)” Balázs Imre József: „Én vagyok az igazi Ady Endre”. Térey János szerepmodelljei az Ady-költészet kontextusában = B. I. J.: i. m.,77.
[8] Nemes Z. Márió: Megtört közvetlenség. A személyesség alakzatai Peer Krisztián költészetében = N. Z. M.: A preparáció jegyében, JAK–Prae.hu, 2014, 237–255.
[9] Más esetben ezt a tudományos (vagy inkább minden) szempontból indifferens tényt felesleges volna leírni, ám az idézett részlet fényében, azt hiszem, említésre érdemes.
[10] Weér Ivó: „Komolyhon tartomány a mi kamránk”. Nemzedéki introspekció a mai versekben szereplő utalásokról és hatásokról = Csipesszel a lángot. Tanulmányok a legújabb magyar irodalomról, szerk.: Károlyi Csaba, Nappali ház, 1994, 39–50 [41]. A beavatatlan olvasót példázza Margócsy István írása: „olyan verseket illeszt egymás mellé, melyek olvasás közben mindig azt sugallják, hogy többet kellene tudnom a versről, összetevőiről, vagy legalábbis arról a világról, melyről a vers szól vagy melyet a vers idézése és megidézése révén feltételez.” Margócsy István: Az alanyi költő esete a kulisszákkal. Térey János költészetéről = Erővonalak. Közelítések Térey Jánoshoz, szerk.: Lapis József – Sebestyén Attila, L’Harmattan, 2009, 47–52 [47].
[11] Borbély Szilárd: A debrecentér Térey János verseiben. Cetlik, jegyzések, excerpták = B. Sz., i. m., 142–147.
[12] Hiszen Térey elsüllyesztett cirkálója nem más, mint Berzsenyi levont vitorlája.
[13] Kőrizs Imre: Ronsard a neten voyeurködik, Jelenkor, 2012/1, 31 [1335]. A Szilasi-idézet egyébként Krusovszky Dénes Elromlani milyen kötetében megjelent Élni akar című versére utal.
[14] Vö. Kálmán C. György: Tér-kép-töredékek, Nappali ház, 1996/2, 122–125.
[15] Kőrizs, illetve a vers lelkesedése ugyanis ragadós és meggyőző. Olvasson mindenki Karinthy-verseket!
[16] Billy Collins versei, ford.: Kőrizs Imre, Jelenkor, 2014/5, 511.
[17] Benvenuto Cellini: Benvenuto Cellini mester élete, amiképpen ő maga megírta Firenzében, ford.: Füsi József, Corvina, 1968, 74.
[18] Krusovszky Dénes: Mezei Gábor: függelék. = K. D.: i. m., 142.