„Elképzelem az árulást.”
(Ognjen Spahic: Hansen gyermekei; Csordás Gábor fordítása)
Igen, leginkább egyedül szerettem játszani. Apám kétéves koromtól meccsre hordott, a tévében néztük az olimpiát, télen síugrást, sífutást, jégkorongot, műkorcsolyát, tavasztól ősz végéig focit, atlétikát, röplabdát, teniszt. Rádión hallgattuk a körkapcsolást. Minden nap megvettük a Népsportot. Vasárnap már hatkor sorban álltunk a trafik előtt, hogy kapjunk még spotújságot. Mi az, hogy miért? Különben mit csináltunk volna a lassan vánszorgó munkaszüneti napokon? Én például órákig ültem a vécén, az utolsó mondatig elolvastam mindent, a szombati focimeccsektől a lóversenyig vagy ritmikus sportgimnasztika eredményeiig. Életbevágóan fontosnak tűnt, hányas osztályzatot kaptak a focisták, ki vezeti a góllövőlistát, milyen formában vannak az úszóink, és még sorolhatnám. Egy sportlexikon volt az agyam helyén. Nem csoda, hogy egyik születésnapomra olimpiatörténeti adattárat kaptam. Néhány hónap múlva már fejből tudtam minden magyar érmes nevét. Ki, hányszor, hol, milyen idővel, milyen különbséggel. Aztán már a nem magyarokat is. Bírtam az afrikai futókat. Kipchoge Keino és Miruts Yfter voltak a kedvenceim.
Igen, mindent, ami tudható volt, tudtam erről a világról, de semmi máshoz nem értettem. Zavarba hozott mindig, és a mai napig zavarba ejt, hogy mások mennyi mindent meg tudnak nevezni, és mennyi mindenben jártasak. Ránéztek egy szerkezetre, és hosszan beszélgettek mondjuk a kardántengely nevű izéről, hogy azzal van a gond, és ők hogyan javítanák meg. Semmivel nem értettem többet ezekből a beszélgetésekből, mint később abból, hogy mi az a priori tapasztalat, a projekció vagy az eleve elrendelés. Untam, amiről mások beszéltek. Közben persze semminek éreztem magam, hogy mások, a többiek világát sem nem értem, sem nem tudok benne tevőlegesen részt venni.
Nem, egyáltalán nem túlzok. Ez a sportnak nevezett őrület két dologra tanított meg. Rajongani és gyűlölni. Tökéletes alattvaló lehettem volna, de annyira híján voltam minden gyakorlati képességnek, hogy nekem parancsolni vagy utasítást adni is nehéz volt. Ha azt akarták, hogy állítsak létrát a cseresznyefához, először meg kellett mutatniuk a létrát, majd azt, hogyan kell megközelítőleg szakszerűen vinni. Aztán megismertettek a cseresznyefával, kijelölték, melyikhez vigyem a létrát, és megtanítottak, hogyan támasszam a fához, hogy ne boruljon el. Macerás volt, na. Ezért inkább békén hagytak, és én hamar elkezdtem építeni a saját világomat. Igyekeztem minél több egyedüllétet kicsikarni, és játszottam. Színes ceruzákkal úszóversenyt, kártyalapokkal síugrást, végül jött a gombfoci. Tandorit utánozva kétszer lejátszottam az angol bajnokságot, ezeregyszáznégy meccset. Magam készítettem minden játékost, kábé háromszázhatvanat. De nem is a játék volt a lényeg, hanem a dokumentáció. Először apám írógépén pötyögtem az eredményeket és a gólszerzőket, de úgy nagyon lassan ment, áttértem a füzetekre. Minden meccs eredményét és gólszerzőit feljegyeztem. Minden forduló után frissítettem a tabellát és a góllövőlista állását. Létező személyekként tekintettem a gombjaimra. Voltak kedvenceim, megviselt, ha rosszul játszottak. Álmodtam velük. Folyton az esélyeket latolgattam, és kínosan ügyeltem arra, nehogy bármelyik kezem részrehajlással legyen vádolható. Én voltam minden játékos, a kommentátor és a közönség.
Buzdítottam, énekeltem (megtanultam például a You’ll Never Walk Alone-t), felhördültem, tomboltam. Viszont sosem játszottam mások előtt. Azt hiszem, szégyelltem volna bárki előtt beismerni, hogy létezőbbnek tekintek egy gombot, mert én alkottam, mint például őt, aki nemcsak meg tud nevezni egy nemlétezőt, hanem használni, mi több, javítani is képes.
Ne nézz így rám, tudod, hogy nem bírom a sajnálatot. Jó volt így nekem. Talán most már nem az. Talán régen nem az. Talán nincs szívem. Talán nem tudok másokkal együttműködni. De megtanultam viselkedni a nemlétezővel szemben. Az árulást volt a legnehezebb elfogadni. A csalást. Az én létező világomban ezek a fogalmak nem léteztek, mert az ellentétük sem létezett. Amíg csak városi legendákat hallottam róluk, nem hittem bennük, ahogy semmi másban sem. Létre kellett hoznom egy helyzetet, hogy a nemlétezőt felruházhassam velük.
Az utolsó fordulóban hazai pályán játszottunk. Az ifimeccs után elindultam a büfé felé. Szokatlanul heves, nyugtalansággal vegyes várakozást éreztem a játékosainkon és a vezetőkön. Az élen álló csapat látogatott hozzánk. Egy ponttal vezették a tabellát. Győzniük kellett, hogy biztosan megnyerjék a bajnokságot, s felkerüljenek a megye egybe. A mieink egy ajánlatra vártak, nyugtalanságuk oka az volt, hogy az ajánlat késett.
Az első félidőben lefocizták a „nagyképű”, mert ajánlatot nem tevő bajnokesélyest. A szünetben 2:0 állt az eredményjelzőn. A vendégek elnöke odaintett a miénknek. Bevonultak a kinti budiba. Rögtön négy kukásmellényt viselő rendező torlaszolta el a hogyozni vágyó tömegek útját, akik morogva a susnyásba kotródtak könnyíteni lelkükön.
Ahogy az elnökök hogyos cipőjükben kiléptek a budiból, látszott rajtuk, hogy nem találták meg sem a közös nevezőt, sem a helyes dőlésszöget.
Megalázott csapatunk erődemonstrációt tartott a második félidőben. 6:1 lett a vége. A vendégek nem jutottak fel. Mint később megtudtam, a győzelemért egy láda sört és egy vacsorát ajánlottak. Igen, a láda sör náluk volt. De melyik nemlétező csapat becsülete eladó egy láda sörért? Ugye?
Tudod, hogy ettől a nézésedtől elovadok. És ilyenkor nem fair feltenni azt a kérdést sem, hogy létezőbb vagy-e egy gombnál, mert nem tudom úgysem azt mondani, hogy nem.