Amedeo Modigliani Fekvő akt című műve 170 millió dollár (nagyjából 47 356 050 000 forint) értékben kelt el egy 2015 őszén tartott aukción. A kép ezáltal a világ második legdrágább műtárgyaként rangsorolható — jelenleg egyedül Pablo Picasso Algériai nők című képe bír nagyobb értékkel a piacon. A Fekvő akt elképesztő sikere mégsem az ára miatt vált hírhedtté a nemzetközi sajtóban. A Bloomsberg hírügynökség az aukció élő közvetítésében ugyanis kicenzúrázta a Modigliani-kép eladását tartalmazó részt. A műsor szerkesztőinek érvelése szerint ugyanis az 1919-ben készített, fedetlen női testet ábrázoló mű „túlzottan buja” — írja Katherine Brooks a The Huffington Post honlapján.[1]
Bár hatalmas érdeklődésre tart számot, és befektetési értéke napjainkban rendkívüli mértékben növekszik, az akt műfaját továbbra is megosztó, vulgáris, provokatív zsánerként tartják számon. A Modigliani-kép sikerét követő sajtóbotrány főképpen a kortárs kultúra domináns tendenciának fényében tűnhet abszurdnak. Egyfelől a meztelen női testnél kevés gyakrabban ábrázolt motívumot találhatnánk. A pucér nőiséget megjelenítő reklámok ott virítanak a pirkadatkor villamosra várók szeme előtt, ugyanezek a testek villognak a képernyőn az elszunyókálás közben, ímmel-ámmal követett tévéműsorok képsoraiban, a magazinok lapjain, sőt mi több, az internet is aligha létezne nélkülük jelenlegi formájában. A meztelen testnél, gondolnánk, nehéz is megszokottabb témát elképzelni.
A paradoxon a képek kontextusában, prezentációjában és rendeltetésében rejlik. A médiában szereplő, komoly kritériumoknak megfeleltetett, zárt, rigid formanyelv által karakterizált képek az elfogadottak. Annak viszont, ami eltér ettől a szabványtól (azaz nem fehér bőrű, vékony, fiatal alanyt ábrázol), az nincs szem előtt, nem elérhető, nem képezi a közös kulturális tudás részét. A látható, elfogadható, ismert testideál ezáltal olyan fogalmakkal válik azonosíthatóvá, mint a test, a meztelenség, vagy az erotika maga. A testkép és annak egy bizonyos kritériumrendszerrel való egyeztetése nem csupán kontrasztot képez azzal, ami nem hasonlít rá (kisebbségi alanyok, más testalkatok, öregedés, mozgássérültek, az intézményesített rendszer által cserbenhagyott alanyok). A domináns testkép létezése feltételezi (és ezáltal a nézelődőket és látogatókat egyaránt efféle naiv mítoszokban való hitre kötelezi), hogy ami nem nyilvános, nem elérhető, nincs szem előtt, az nem is létezik.
Ahogy Katherine Brookes írja imént idézett cikkében:[2] „Modigliani festménye egy női alak fedetlen kebleit és a fanszőrzetét helyezi a fókuszba, de miért lenne egyértelmű, hogy ezen elemek a bujaság szimbólumai? Aktfestmények milliárdszám akadnak majd minden jelentősebb múzeumban éppúgy, mint a legnagyobb aukciós házak, a Christie’s és a Sotheby’s árverésein. Az akt minden kultúrtörténeti korszakban meghatározó szerepet játszott — a Willendorfi Vénusztól Gustav Klimt vagy Picasso munkásságáig. Vajon miért vagyunk képtelennek a bujaságtól, szexuális töltettől eltekintve beszélni az aktról? Mikor vált egyenlővé a meztelenség a szexualitással?”
Gondoljunk bele, hogy az aktképek miképpen hasonlítanak a közmédia által propagált meztelenség kultuszára. A művészvilág berkein kívül semmiképpen sem panaszkodhatunk a pőreség, vagy éppenséggel az erotikus képek hiányára. A test kulturális ábrázolásait a felismerhetetlenségig formálják át annak érdekében, hogy a heteronormatív ideált közvetítse a hétköznapi járókelőknek.
Jane Neal, Az akt a 20. és 21. században című kiállítás kurátora fejti ki a katalógusról írott esszéjében:[3] „A test, legfőképpen a meztelen test több mint ezer éve áll a művészek érdeklődésének középpontjában. Történelmi korszaktól függetlenül a korporeálissal való viszonyunk állandó, s a test iránti imádatunk a túlélés feltétele. A művészek számára az akt műfaja kimeríthetetlen, a 20. század óta pedig a művészek a kísérletezés eszközeként használták a testet. Mindez felveti a szexualitás, a feminizmus, a genderpolitika, vagy akár az öregedés problémáját. A mai világ képekben gondolkozik, és nem hajlandó számba venni a társadalmi normák kritizálására irányuló, a normák felülírására törekvő kísérleteket. Korunkban tehát különösen fontos ezen kérdések feszegetése. A test magán viseli a változások nyomait, s az idő múlásával elkerülhetetlenül átalakul. Jelentheti vágyaink megtestesülését. A hús természeténél fogva hatalmas kihívást jelent a festők, szobrászok és fényképészek számára egyaránt, hiszen egyszerre ábrázolható már-már hermetikusan lezárt, tömör és törhetetlen gépezetként, valamint puha, törékeny tömegként, az izmok, izomszalagok, csontok, belső szervek és a vér érthetetlen, enigmatikus kompozíciójaként. A 21. században a meztelen test a populáris kultúra középpontjában áll, elég csupán az olyan televíziós műsorokra gondolni, mint a Meztelenül is szép vagyok (How to Look Good Naked), vagy az Embarrassing Bodies (Szánandó testek). A meztelen test kulturális vetületeire egyre nagyobb figyelem irányul. […] Korunk új hőse — nélkülözve mindennemű kultikus jelentőséget, szentimentális vagy intellektuális töltetet — nem más, mint maga a test. A meztelenség egyenlő a makulátlan testekkel: minél jobban hasonlít egy kirakati bábuhoz, annál jobb.”
Az élő test és a kortárs testkép-kultúra között húzódó szakadékot hivatott betölteni a Sotheby’s Az akt a 20. és 21. században című kiállítása. A kiállítás a meztelenségre a megszokottól független értelmezésmódokat kínál. Célja, hogy a média kommersz szépségideáljain túlmutató, szexualitástól megfosztott, sajgó, meggyötört, undorító, absztrakt testeket ábrázoló aktfestményeket mutasson be. A kiállított műtárgyak közé több magyar művész alkotása mellett Szűcs Attila Stars In Moorland és Double Consciousness című műveit is beválogatták.
Sarah Cascone írja az Artneten olvasható kiállításkritikájában:[4] „A Jane Neal által létrehozott Az akt a 20. és 21. században című kiállítás olyan műveket sorakoztat fel, amelyekkel az újszerű hozzáállással rendelkező, a test leképzéseit meghatározó kritériumrendszert bátran feszegető művészek forradalmasították a modern kort. A harmincegy kiválasztott művész közé tartozik Egon Schiele és Lucian Freud, Louise Bourgeois, Marina Abramović vagy Tracy Emin, akik közvetlenül, az intim szféra nyilvánosságra bocsátásától sem óvakodva kritizálták azt a századokon átívelő tendenciát, mely szerint a nők pusztán tárgyiasított, passzív szerepet tölthetnek be a művészvilágban. A kortárs, illetve külön erre az alkalomra megrendelt művek a mai kultúrára jellemzően a meztelen testhez fűződő komplex viszonyt állítják pellengérre. Ezek közé tartozik az elismert brit művész, Jonathan Yeo műve, mely a plasztikai sebészet eredményeit vizsgálja. Emellett a kiállítás hangsúlyos részét képezik Martin Eder német festő új munkái, melyeknek alaptézise, hogy »aki internetpornón nőtt fel, annak teljességgel más fogalmai vannak a meztelenségről«; illetve Caroline Walker festményei, melyek arra késztetik a látogatót, hogy elgondolkodjon rajta: »Milyen érzés nőnek lenni, és a férfiak pillantásának kereszttüzében létezni?«”
Szűcs Attila Stars in Moorland című festményén egy fiatal férfi látható. A figurát a nehezen kivehető arca, csontos vállai, makulátlanul fehér bőre és szikár mozdulatlansága teszik enigmatikussá. A háttérbeli, rózsaszín fényekben tetsző, csupasz farönkökről visszavetülő fény selymesen telepszik a fiú testére, egybemosva annak kontúrjait a háttérrel. A festő a realizmus hagyományaira jellemző formaelemeket egy látomásszerű, mitológiai jelentést sugalló jelenet megragadására használja fel. A Double Consciousness női torzója akárha rossz minőségű exponálás eredménye volna. Mintha a kép alanya egy eleve torz, földöntúli lény lenne, amelyet a festő végtelen akkurátussággal vitt vászonra. Az összemosódó arcvonások, a nyakszirtből kitüremkedő, bőrszín gallér, az elkékült vállak és a szürkés szeméremcsont egy olyan, saját fizikumán túllépő entitást feltételez, amely hátrahagyta önnön korporealitását. Amit látunk, az a leképzett, létező prekoncepciókon túlmutató test materializálódása. A nő mögötti kezek, egy alak kidolgozatlan körvonalai tovább növelik a képen uralkodó kiismerhetetlenségből adódó feszültséget, mely nemi aktust, közelséget, vagy egyfajta földöntúli, szakrális viszonyt feltételez. A kiállítás kontextusát figyelembe véve egy olyan jelrendszer, gondolkodásmód felé mutatnak, amely fittyet hány az unásig ismételgetett, kollektív öntudatba beszuszakolt, a piacorientáltságán túl kevés érdemmel bíró kliséknek.
A test egyfelől egyéni, szubjektív, független, bár másoktól függeni vágyó anyag; másfelől a test az, amelyen keresztül az egyén beilleszkedik a társadalomba. A test egyidejűleg a szexuális vágy tárgya és a változások nyomát magán viselő, ráncokkal barázdált, horzsolásokkal teli, suta anyag. Tagadhatatlanul valós, amely valós mivoltának folytonos megtagadására törekszik. A test által képviselt súlyt felfüggesztendő a művészettörténet, a média, az irodalom és a filozófia különféle keretrendszereket biztosít, melyek meghatározzák a test kulturális határait. Bár ezek a valóság helyét kívánják betölteni, az igazsághoz való hűséggel csupán kecsegtetni tudnak. A testi valóságot a kulturális reprezentációk homogén, egyformára szabott és piacra szánt bugyraiban keresni nem több önámításnál. Erre szolgál példaként Az akt a 20. és 21. században című kiállítás, mely egy új trend kezdetét szimbolizálja, és az uralkodó sémák legitimitásának megkérdőjelezésére készteti a műkedvelőket.
(Válogatta és fordította: Kozma Leila)
Megjelent a Műút 2016057-es számában
[1] Katherine Brooks: Your Definitive Guide to Reading a Piece of Nude Art, The Huffington Post, 11/07/2015.
[2] I. m.
[3] Jane Neal: The Nude in the 20 and 21 Century, http://szucsattila.hu/articles/56fd9a9d5a8bb9997cd93889.
[4] Sarah Cascone: Sotheby’s Gets X-Rated in Its Upcoming S|2 Exhibition in London, Artnet.com 21/11/2015.