Hétzenés kvarcóra, Star Wars, Neoton Família: Benedek Szabolcs legutóbbi regényének küszöbei (a cím, a címlapon elhelyezett idézet a regényből, az első fejezet előtt helyet kapó mottó) szinte zavarba ejtő módon zárják körbe az olvasót a retrókorszak néhány olyan hívószavával, amelyek elsősorban az 1980-as években cseperedő gyerekek számára jelentették a világ határait. Ennek a (túlzott) referencializálásnak nagy tétje van, hiszen a narrációnak meg kell küzdenie a különböző emlékezési stratégiák elvárásaival, a lokális, a generációs, a kollektív vagy éppen a kommunikatív emlékezet funkcióival, s ezek egyikéhez vagy mindegyikéhez igazodva kell a vitathatatlanul emblematikus korszakot elbeszélni. Nem függetlenül a személyes és a társadalmi emlékezet feszültségeitől, mérlegelni kell a közelmúlt elbeszélhetőségének korlátait: be kell látni a távolságtartás nehézségeit, fel kell ismerni a vakság alaphelyzeteit, s ezek függvényében dönteni az időben és térben pontosan meghatározott események kommunikálásáról.
Olvasóként szükségképpen tartozunk valahová: az elbeszélőhöz hasonlóan megéltük a 80-as éveket s meghatározó, markáns érzelmekkel kísért emlékeink vannak róla — vagy éppen saját élmények hiányában a különféle médiatermékek, illetve a kollektív emlékezet narratívájából véljük ismerni a korszakot. Réti Zsófia kritikája a KULTer.hu-n ez utóbbi szemszögből született, ami azért is izgalmas, mert írásából egy olyan olvasat lehetősége képződik meg, ami számomra (aki a regényíró kortársa) szükségképpen nem adott, így nekem másképpen kellett megküzdenem a történelmi regény és a generációs regény műfaji kereteivel. Negyed évszázad távlatából a rendszerváltás időszaka és az azt megelőző évtized modern mitológiává kezd formálódni a populáris diskurzusban, kitermelve hétköznapi, devalválódó vagy éppen divinizálódó hőseit, a hatalomhoz való viszony heroikus vetületeit, a heterotopikus tereket, illetve a sokszor hamis nosztalgiával kísért különféle eseményeket, amelyek a kollektív emlékezetre identitásformáló hatással látszanak bírni (pl. a mexikói vébé 0:6-ja vagy éppen a Szörényi–Bródy-féle István, a király).
Benedek Szabolcs az énelbeszélést, vagyis ebben az esetben a személyes emlékezés alaphelyzetét rendeli a narrációhoz, ami végeredményben metonimikusan képes hozzáférhetővé tenni a makrotörténet aligha szintetizálható folyamatait. A gyermeki perspektíva arra is alkalmas, hogy kívülállóként szemlélje a hivatalos politikai diskurzus által kontrollált társadalmi rendet, amelynek látszólagos stabilitását a szülők, az iskolarendszer és nem utolsósorban a rendőrség is biztosítja. A gyerekek — köztük az elbeszélő, a tizenkét éves Tóth Bence — azonban egyszerre éleslátók (vagyis felismerik a rend sérülékenységét, a rejtegetett titkokat) és vágyakozók (vagyis nem elégíti ki őket a hozzáférhető világ: az idegen világok beszivárgása például a kvarcórának, a Csillagok háborújának, a populáris zenének vagy a sci-fi-olvasmányoknak köszönhetően folyamatos frusztrációt okoznak a megélt valósággal szemben). Ezek az emblematikus referenciák, beleértve természetesen a keleti–nyugati feszültségében való őrlődés élményét vagy az úttörőnyakkendőt mint megalázó ruhadarabot is, sokkal inkább generációs regénnyé formálják a Kvarcórát, bár játékba hozzák a történelmi regényként való olvasás lehetőségét is. A lakótelepi lét mechanizmusai, zártsága és sajátosan poszthumán karaktere, az iskolai ünnepségek nyomasztó kiismerhetősége, a nemiség gyötrően korlátozott megélhetősége rendelkezik a regényben az atmoszférateremtés erejével, így ígéretet tesz a korszak megismerésére és átélhetőségére.
A történelmi tablóvá alakítás lehetőségét részben a család vidéki rokonsága, a falun élő nagyszülők világa biztosítja, akiknek a története titokként őrzi az 1956-os eseményeket. Az ellenforradalom, amely a rendszerváltással ismét forradalom lesz, a nyelv és a emlékezet szintjén képes megmutatni a hatalomgyakorlás abszurd módszereit. A Benedek-regényben következetesen „Kádár-Magyarországnak” nevezett korszak (a Tóth Bence által megélt szakasza a szimbolikus 40 évnek? vagy a gulyáskommunizmus?) egyik jelölője természetesen az 1956-os forradalomhoz való viszony volt, amit a korabeli történelemfogalomba nem volt egyszerű beilleszteni. A történelem iránt érdeklődő gyermek elbeszélő mindezt a feszültséget tematizálja is az ’56-os események megértésére tett kísérletében, ami ismételten ígéretet tesz a korszak tágabb perspektívájú, szintetizáló szándékú bemutatására: „Lapozgattam ide-oda, de nem találtam az elejét — egyszer csak fölbukkant Nagy Imre neve, és onnantól a feje tetejére állt minden. Mindaddig meg voltam győzve és győződve arról, hogy a történelem azzal, hogy a szovjet csapatok 1945-ben fölszabadítottak bennünket, és beköszöntött a szocializmus, Magyarország számára véget ért.” (87) Mindazonáltal a regényben végül nem kerül középpontba az a nyomozás, amit Bence folytat a nagyszülők és a felejtés alá vont forradalom kapcsolata tárgyában.
A gyermeki tudat természetesen súlyosan korlátozott is narrátori feladataiban, amit azonban felülír a felnőtt elbeszélő színre vitele a regényben. Ő tesz ígéretet az első fejezetben a gyermekkorában megesett rejtély leleplezésére, a zárlatban pedig, sajnálatosan szájbarágós módon az is kiderül, hogy főhősünk a történészi pályát választotta, amit annak a bizonyos rejtélynek a felderítési vágya inspirált. A professzionálisan emlékező én tehát a gyermekkori én tudatába helyezkedve kezdi el megkonstruálni az unalomba és kiszámíthatóságba fulladó, meggyengülő kommunista diktatúra utolsó éveinek hangulatát a jólétnek is nevezhető cifra nyomorúság leírásával. A felnőtt tudat értelemkereső pozíciója azonban nemcsak a keretben, hanem az események lineáris elbeszélésében is felbukkan. A közelmúlt kritikai diskurzusában Borbély Szilárd Nincstelenekjének interpretációjában megjelent annak kifogásolása, hogy a gyermeki tudat nem lehet képes az őt körülvevő világot abban az összetettségben látni, ahogyan az a regény világteremtésében megtörténik, illetve ezzel párhuzamosan nem tisztázódik a visszaemlékező és a gyermeki én viszonya a narráció szintjén. Nem hibának, hanem a nyelv által meghatározott emlékezés leképeződésének gondolom ezt az aligha kontrollálható keveredést, ami színre viszi természetesen az emlékezést mint konstruáló folyamatot is. Benedek Szabolcs regényének kettős idősíkja mellé azonban társul egy olyan diskurzus, ami zavart kelthet az olvasóban, hiszen úgy akasztja meg az események kronologikus rendben való elbeszélését, hogy a közbeszóló felnőtt tudat felesleges kommentárokat, szinte szájbarágós, ám végeredményben üres értelemadásokat ragaszt a gyermekkori eseményekhez: „Bár nem rögtön a születésem után, de meg lettem keresztelve. Ha akartam volna se beszélhettem volna erről az iskolában. Ám nem akartam. Talán egy kicsit szégyelltem is, mivel a templom meg a többi hozzá kötődő dolog megint csak nem számított modernnek, és távol esett a mi világunktól. Különben is, senki a családból nem tulajdonított nagy jelentőséget neki. Talán a tradíciók, talán nagyanyám sugalmazta valamilyen módon… anyám se emlékszik a pontos okra ma már.” (135–136)
A regény paratextusainak már említett referencializáltsága, illetve az atmoszférateremtés jó érzékkel kiválogatott, bár kiszámítható hívószavai miatt az olvasó (akármelyik oldalon álljon is) sokáig nem tud mit kezdeni az első fejezetben rögzített műfaji ajánlattal, miszerint az elbeszélés tétje egy rejtély leleplezése: „Meg akarom írni azt a történetet, amelyben annak idején mindnyájan benne voltunk, nemcsak a lakótelep, hanem az egész város, és amely akkor is különbözött, ma is különbözik a Kádár-Magyarországot meghatározó számtalan egyforma, összemosódó eseménytől és történéstől.” (21) A második fejezet felforgató kezdése (egy fiatal nő lezuhan az iskola melletti magas épület tetejéről, miközben az udvaron ünnepség zajlik), ami később a halálesemények sokszorozódásával, rejtélyes eltűnésekkel, egyszer-egyszer csak a fantasztikum fogalmával magyarázható esemény bekövetkeztével folytatódik, egyértelműen a krimi műfaját rendeli a regényhez, amelyben klasszikusan rendelődik társként az olvasó az események után nyomozó Bence mellé. Csak ironikusan tudom értelmezni azt a visszatérő jelenetet, amelyben a fiatal elbeszélő leveszi, félreteszi, eldugja a szemüvegét a nyilvános helyzetekben, hiszen szégyell szemüvegben mutatkozni mások előtt, így viszont sem a táblát nem látja az iskolában, sem a vívóedzésen nem boldogul. A homályos látáshoz így csakis az eredmény nélküli keresés és a vakság, vagyis a megértés lehetetlenségének jelentéseit tudom rendelni, amely metaforikus jelentéskeresés az egész regényt áthatja, az idézett dalszövegektől kezdődően a balatoni földrengésig: „Megint meg voltam győződve arról, hogy engem néz. Dacára annak, hogy a szemüveg nem volt rajtam. De hát szemüveg nélkül is észre lehet venni, meg lehet érezni bizonyos dolgokat.” (296)
A bűnügyi elbeszélés teleológiája szükségképpen működik a Kvarcórában: egy némiképpen elnyújtott lezárás hozzáférhetővé teszi a rejtély megoldását és utórezgéseit az elbeszélő életében. A nagyapák generációjához, az elmúlt politikai rendszerekhez és a város régi negyedéhez kapcsolódva Tóth Bencének végül sikerül magyarázatot találnia a bűneseményekre, amelyek személyesen is érintik őt, vagyis megfigyelői szerepe végül felszámolódik. Ha valóban krimiként olvasom a zárlatban kibontakozó megoldást, nehezen tudom komolyan venni az öregeknek a fantasztikumot sem nélkülöző alternatív világát — s mivel a városra telepedő sötétség és erőszak kevéssé ad lehetőséget a nevetésre, nincs más lehetőségem, mint hogy az úgynevezett „Kádár-Magyarországot” végtelenül leegyszerűsítő módon valamiféle sátáni világként olvassam. Az egymással küzdő műfaji szólamok nem hatnak megtermékenyítően egymásra Benedek Szabolcs regényében, aminek az oka többek között a metafizikai „rossz” folytonos hangsúlyozásában és a hozzá kapcsolódó metaforikus értelemadásokban van. A lokális identitás, a lakótelep térpoétikája, a (fiú)gyermeki nézőpont gazdagsága, a 80-as évek tárgyi jelölői, a test általi meghatározottság olyan hívószavai a regénynek, amelyek izgalmas katalógusát adják a korszaknak, hitelessé, átélhetővé teszik a vidéki város hangulatát — a felvillanó képekhez azonban nem rendelődik hozzá a megfelelő elbeszélői forma, ami nem utolsósorban problémaként fogalmazza meg a kérdéses korszak elbeszélhetőségét.