Amikor beiratkoztam a közgazdasági szakközépiskolába, igazából nem nagyon tudtam, mit akarok, az volt a lényeg, hogy jól jövedelmező szakot válasszak magamnak. Azt hittem, a közgazdasági szakkal banktisztviselő lehetek, de végül postahivatalnokként végeztem. A munkámat sohasem élveztem, igazából nem is gondolkodtam rajta, hogy szeretem-e vagy sem. Reggel elmentem dolgozni, délután meg hazamentem, otthon meg vagy tévéztem, vagy a ház körül barkácsoltam. Nekem nem is hiányzott sohasem több az életből. Igaz, jobban örültem volna, ha nem a postán kell tengetnem a napjaim nagy részét, de a fizetés nem volt rossz, a munkatársaim pedig békén hagytak, úgyhogy annyira nem panaszkodhattam.
Az egyik munkatársnőm az első munkahelyi karácsonyozáskor ajándékozott nekem egy könyvet, valami Bukowskitól a Postát. Szerb fordítás volt, mert magyarul akkor még semmi sem jelent meg tőle. Túlságosan is vad a szűzies szépséghez idomított magyar olvasónak, mondta kacagva a munkatársnőm. Korábban verseket is mutatott, magyarországi szamizdatokat, az egyik költő nevére jól emlékszem, mert ő is György volt, a piáról és a kurválkodásairól írt, meg szidta a magyar gulyáskommunizmust. Engem hidegen hagyott, tojtam a magyarországi rendszerre, le is néztem az „anyaországiakat”; fingjuk sincs, mi van a világban, mindig csak a maguk pöcegödrében totyognak, és különben is rühellem a verseket!, morogtam a kolleganőmnek. Évente max. egy-egy jó regény, akciódús krimi jöhet szóba, aztán elég is az irodalomból.
Bukowski teljesen felháborított, úgy írt a postáról, mintha az koncentrációs tábor lenne. Emberség! Hát persze, mert alkoholista volt, az ilyenek mind naplopók, nem csoda, hogy minden józan percüket lágerként élik meg, akárhol is legyenek, pöfögtem a barátaimnak. Végig sem olvastam a könyvet, mérgemben kihajítottam a kukába. Mister Moral, gúnyolódott velem a munkatársnőm, amikor fülébe jutott, hogy mit műveltem. Pár évre rá kirúgták a munkahelyéről, mert kiderült, a férje titokban rendszerellenes propagandát folytatott.
Jelenát éppen a postának köszönhetően ismertem meg. Amikor először láttam, akkor épp egy nagy csomagot akart küldeni a szüleinek. Az akkori divat szerint vállig érő fekete haja volt, siskái az ízlésesen vastagított szemöldökéig értek. Utána többször is föltűnt, időközben vörösre festette a haját, amitől még kívánatosabb lett. Lassan-lassan szóba elegyedtünk, egy alkalommal megkérdeztem, nincs-e kedve este megnézni egy mozifilmet velem. A Neretvai csatára hívtam meg, Jelena nem rajongott annyira a partizán háborús filmekért, egyedül Franco Nero vette le a lábáról. Engem viszont lenyűgözött a szabadságért vívott monumentális küzdelem.
Jelena fodrászként dolgozott a Zöldfás utcában, elég jól ment az üzlet, népszerű volt a fiatalok, de az öregek körében is. A szabadságainkat utazással töltöttük, egyik ilyen külföldi utunkon foganhatott Péter fiunk is. Szüleink teljesen odavoltak a gyerekért, leszámítva apámat, aki, úgy tűnik, nagyon kevés dolognak tudott örülni az életében.
Apám katonaként nemcsak a szovjetek, hanem a szerbek ellen is harcolt. Majd a háború végeztével annak a hadseregnek lett a katonája, amely ellen küzdött. Miután három évet lehúzott a titói hadseregben, leszerelt, ám nehezen kapott munkát, pontosan azért, mert tudták róla, hogy az ellenség kötelékeiben szolgált a háborúban. Hogy munkát tudjon vállalni, belépett a pártba, noha soha nem hitt semmiféle párt ideológiájában. Aztán saját műhelyt hozott létre, kapukat készített. Mivel jó mesterember volt, mindig volt megrendelése, nem éltünk szegényen, akkor sem, ha a pártvezéreknek kénytelen volt sokszor ingyen dolgozni. Ő tanított meg borotválkozni, egymás mellett álltunk a kis fürdőszobánkban a vaskeretes tükör előtt, miután a saját arcát bekente, kezembe adta a pamacsát, beszappanoztam én is az arcomat, majd nyesni kezdtem az új, fényes borotvámmal a pelyhes államat. Amikor megvágtam magam, apám fejen ütött, vigyázz, te marha! Elképedve néztem rá, ő pedig fortyogott, mit képzelek, tán a katonaságban őt megdicsérték az ügyetlenségéért? Onnantól igyekeztem pontosabban húzni a pengét az arcbőrömön. Később ugyanolyan vékony csíkbajszot növesztettem én is, mint amilyen neki volt.
Apámnak nem csak az volt a baja Jelenával, hogy szerb. A szegénysége sokkal jobban zavarta. Megvetette emiatt. A feleségem többször panaszolta nekem, hogy apámmal nem tud szót váltani. A távolságtartás kölcsönös volt, az alapjait viszont apám ásta ki, én pedig nem mertem vitatkozni vele, az sohasem vezetett jóra.
Bobóhoz másként viszonyult apám, tudta róla, hogy orvos, nála már nem zavarta annyira a származása. Jelena persze ezt érzékelte, kicsit féltékeny is volt a barátomra, de ezt sohasem éreztette vele. Sőt Bobóval sokszor többet tudott beszélgetni, mint velem. Biztos a nyelv miatt. Annak ellenére, hogy köztünk a nyelv sohasem jelentett akadályt, hiszen én tűrhetően tudtam szerbül, a feleségem pedig mellettem egész jól megtanult magyarul.
Nagyon örültem, amikor Lópata eltűnt. Úgy tűnt, hatásos volt, amit lefekvés előtt közöltem vele. Rövid, egyszerű mondat volt, de telibe talált. Újra meghódíthattam a feleségemet.
A hosszú esőzés utáni első napsütéses délutánon kettesben maradtunk Jelenával. Szerettem volna vele beszélgetni, bármiről. Viszont amikor odamentem hozzá a hálószobába, nem tudtam mit mondani, kelletlenül ücsörögtem az ágy szélén. Jelena észrevette, hogy valamit akarok, de nem könnyítette meg a dolgomat, hallgatott. Kimentem a szobából. A konyhából hoztam neki egy pohár vizet. Jelena meglepődött, nem értette, mi a bajom. A hogyléte felől érdeklődtem, ő pedig röviden, gépiesen válaszolt, hogy minden rendben. Nem hagytam ennyiben, a magzatra tereltem a szót:
— Hanyadik hónapban vagy?
— Úristen, Gyuri, hát nem tudod?
Szégyenkezve lehorgasztottam a fejemet.
— Összemosódott az idő a fejemben, azt sem tudom, hányadika van ma — motyogtam harákolva.
— Igazából nem csodálkozom, hogy nem tudsz a kicsiről semmit, az én születésnapomról is rendszeresen megfeledkeztél.
— Hogy jön most ide a te születésnapod?
— Hagyjuk — mondta, majd elfordult az ablak felé.
Hogy elkerüljem a további vitát, más témára váltottam:
— Péter és Anikó egész szépen összemelegedtek.
Jelena továbbra is hátat fordított nekem az ágyon. Nem akartam feladni ilyen hamar, újra próbálkoztam.
— Én magam is megkedveltem a lányt, szerintem jól összeillenek. Olyanok, mint mi fiatalon, amikor egymáson kívül semmi sem érdekelt minket.
Jelena végre megfordult, rám nézett.
— Régen volt.
Mintha valami ragadós massza súrlódott volna a torkomban. Eszembe jutott, hogyan tapétáztuk ki együtt a hálószobánkat. Ő választotta az okker alapú, nonfiguratív mintájú tapétát. Én egy sima zöld színűt akartam, mire ő letorkolt, hogy nincs ízlésem, ezen aztán jól összekaptunk ott a boltban. Amikor hazaértünk, feloldódtunk, spontán szeretkeztünk a félkész hálószobában.
Jelena a párna csücskét gyűrögette.
— Azt érzem, ami te — közölte az ablakon túli akácfát bámulva.
*
Kár volt Bobóhoz elmennem, semmire sem jutottam, a feleségének nem sok maradt hátra. Meg aztán zavaros vitába bonyolódtunk, Bobo nem pusztán a háborút, hanem felesége drogfüggőségét is Isten akaratára vezette vissza. Hogy próbára vagyunk téve. Emberség, ezt a szent szart! A fotelre zuhantam a sötét nappaliban, a forró gyertyaviasz végigcsorgott a karomon. Fejemben, mint valami betonkeverőben, kavargott az esti vitánk szótörmeléke, egyre hasogatott, valami hangokat is hallottam, hol élesebben, hol tompábban. Fojtogatott a gyűlölet, hogy amennyiben Isten létezik, akkor mi a fenét akar ezzel az álháborúval, hogy a forradalom értelmetlen, ha mindent ő irányít. Majd eszembe jutott a náci törpe, igen, Isten is egy ilyen torz kreatúra, aki a teremtményein áll bosszút a beléjük kódolt hibákért. Az igazi tévedés azonban éppen maga a Teremtő.
Amikor betértem a hálószobába, Jelena mélyen aludt, nem ébredt fel a zörgésemre. Lefeküdtem mellé, átöleltem, hallgattam a szuszogását, figyeltem a magzatot. Hirtelen erős hőhullámok öntöttek el, izzadni kezdtem, hányingerem lett, égette a gyomrom a sok pálinka. Ez van, ha éhgyomorra vedelek, morogtam, közben gyűlt a nyál a számban, megköszörültem a torkom, köpnöm kellett. Kibotorkáltam a mosdóba, felcsaptam a wc ülőkéjét, harákoltam, hangosan öklendezni kezdtem, úgy éreztem, mintha gyomromból kődarabok szakadnának ki, melyek a lepedékes, ragacsos számban ismétlődő hangsorrá pépesedtek, visszhangzott az egész mosdó, végül üvöltöttem, hogy megszabaduljak a zajtól. A‑N‑B‑A‑R! A‑N‑B‑A‑R! A‑N‑B‑A‑R! Amikor elmúlt a roham, dühöt és tehetetlenséget éreztem. Aznap este nem tudtam aludni. Meg akartam ölni a Mindenhatót.
*
Nem tudom, mi ütött Gyuriba, egész nap a kedvemben járt. Motyogott még valamit egy fenyegető, borzalmas istenről, akit ahhoz a beteg, törpe nácihoz hasonlított, ám a gondolatmenete annyira kusza volt, hogy semmit sem fogtam föl belőle.
Kissé komikus volt Gyuri csetlése-botlása körülöttem, s bár jólesett, hogy belátta a mulasztásait, egyvalamit nem vett észre: a szerelem bennem teljességgel elhamvadt. S ez a hamu már csak arra volt jó, hogy jósoljanak benne, valami új, addig ismeretlen jövőt. Ám nekem, amióta Lópata eltűnt, már nem sok kedvem, még kevesebb hitem maradt ehhez a jövőhöz. Pusztán a megszületendő gyermek tartotta bennem a lelket.
Az elkövetkező napokban annyi változott, hogy Gyuri többször kereste a társaságomat, elhanyagolta a ház őrzését, folyamatosan a sarkamban járt. Százszor felhozta, hogy kezdjük újra az egészet, fedezzük fel megint egymást, mert nem tudhatjuk, meddig tart ez a látszatra mozdulatlan állapot, nehogy késő legyen. Már fojtogatott a giccses szóáradata, noha tőlem sohasem állt távol a szenvedély, ám Gyuri viselkedéséből éppen az hiányzott, helyette üres szóhalmazokat pukkantgatott. Kezdtem félni, hogy a házunk védtelenné válik a külső veszéllyel szemben. Egyedül Snoopy kutyában bízhattam, hogy úgy fog működni, mint egy beépített riasztó.
Néha az volt az érzésem, egy kihalt bolygón rekedtünk mindannyian. Annyira hihetetlen volt számomra, hogy senki sehol nem tesz semmit. Úgy tűnt, a fiatalok is megfeledkeztek a világmegváltásról, inkább egymással foglalkoztak. Én közben egyre csak gyötrődtem a baba miatt. Azon kezdtem el gondolkodni, hogyan tudnánk kijutni a városból, vagy inkább az országból.
Gyurit azonban nem érdekelte többé, mi zajlik körülöttünk. Figyelmeztetni próbáltam, hogy mindannyian becsavarodunk, ha így folytatjuk. Gyuri viszont továbbra is istent okolta mindenért, és csupán egyvalamiben bízott.
— Nem pörgetheted vissza az időt!
Gyuri lehajtotta fejét.
— Utálsz?
— Dehogy utállak. Nem tehetsz róla, hogy így alakult.
Gyuri szomorúan rám tekintett.
— Igenis hogy tehetek, nem figyeltem rád!
— Még mindig nem érted?
— Mit?
— Nem illünk egymáshoz.
— Ha nem illünk egymáshoz, hogyan bírtuk ki évtizedeken át a házasságot?
— Te tényleg nem értesz semmit.
Gyurit idegesítette a tiltakozásom, azt állította, direkt nem akarom azt érezni, amit ő, büntetni akarom, egyre jobban belelovalta magát, végül erőszakoskodni kezdett. Amikor belátta, hogy ezzel a módszerrel semmire sem megy, magamra hagyott, ám kis idő múlva visszatért, bocsánatért könyörgött. Egy idő után torkig lettem a bocsánatkérő ostromával.
Gyuri megfogta a vállam, de elrántottam magamat.
A nappali félhomályában a hónapok óta kikapcsolt tévére néztem.
— Te egyedül ezért az unalmas dobozért hoznál áldozatot.
— Nem, csak…
— Ne is kezdj bele, Istennek semmi köze az egészhez. És lényegében magadat sem okolhatod.
— Nincs igazad! — vágta rá Gyuri, mondani akart még valamit, de a szavai nem jutottak el már hozzám.
A férjem olyannak hatott, mint akit elkapott egy hatalmas örvény, hiába kiáltozik, hangját elnyeli a sodrás. Én láttam ezt, de már nem akartam kihúzni, épp ellenkezőleg, arra vágytam, hogy még mélyebbre taszítsam.
— Elfogyott az időnk.
Gyuri paprikavörös lett, harákolni kezdett, mégis leküzdötte az indulatát. Meg is lepődtem ezen, régebben üvöltés és parancsolás következett, ha ellenkeztem vele. Letörölte fehér ingujjával az izzadt homlokát, majd kibökte:
— Akkor mondd meg te, mit szeretnél?
Mintha kivágták volna a nyelvem, képtelen voltam megszólalni. Lópata nem jön többé vissza. Egyedül kevés leszek a megszületendő gyerek mellé. Mindig ugyanoda lyukadok ki.
Gyuri megsimogatta a pocakomat.
— Ez a gyerek lesz az újabb csapdánk! Nem akarom ezt a gyereket! — vágtam a fejéhez.
Magam is ledöbbentem a szavaimon. Megijedtem tőlük. Olyasmi futott ki a számon, amire addig nem is gondoltam. Mintha valaki más bújt volna belém, hogy elpusztítson mindent körülöttem. Erőt vettem magamon:
— Bocs, nem ezt…
— Nem számít — dünnyögte.
Öklendezni kezdtem, egész testem rázkódott. Gyuri simogatott, bíztatott, hogy mindent ért, nyugodjak meg. Idővel viszonoztam az ölelését, mely részemről nem is ölelés volt, hanem kapaszkodás, görcsös és végleges. Ő is erősen szorított, szinte összeroppantott. Jól van, most már elég, nyögtem, amikor már fájdalmat éreztem. Közben pocakomban egyre hevesebben rúgkapált a baba. Ösztönösen a hasamra tettem a kezem, mintha védelmezni akarnám a kicsit — saját magunktól.
Megjelent a Műút 2016057-es számában