Lakásgyakorlatok 9.

Már nem emlékszem, hogy egy lány mondta-e, vagy az én gondolatom volt, hogy a vonaton kéne élni. Egy bőröndbe bepakolni mindent, ami kell: alkoholos, elpárolgó kéztisztító gél, víz, egy meleg pulóver, szandál, csukott cipő. A többi út közben beszerezhető. A vonaton aludni, éjszaka utazni tehát, és le-leszállni egy-egy szimpatikus megállónál. Nem figyelni, milyen vonat, hova megy stb. Egy másik lány meg egyszer azt mondta, hogy figyeljem az évszakokat. Ő csak ennyit mondott, de én azzal egészítettem ki, hogy az évszakok változását. Ha úgy tetszik, az átmeneteket. Nekem a nyár a kedvenc évszakom, és nyáron a legjobb utazni is. Aki nem ezt mondja, hazudik.

Már nem emlékszem, hogy egy lány mondta-e, vagy az én gondolatom volt, hogy a vonaton kéne élni. Egy bőröndbe bepakolni mindent, ami kell: alkoholos, elpárolgó kéztisztító gél, víz, egy meleg pulóver, szandál, csukott cipő. A többi út közben beszerezhető. A vonaton aludni, éjszaka utazni tehát, és le-leszállni egy-egy szimpatikus megállónál. Nem figyelni, milyen vonat, hova megy stb. Egy másik lány meg egyszer azt mondta, hogy figyeljem az évszakokat. Ő csak ennyit mondott, de én azzal egészítettem ki, hogy az évszakok változását. Ha úgy tetszik, az átmeneteket. Nekem a nyár a kedvenc évszakom, és nyáron a legjobb utazni is. Aki nem ezt mondja, hazudik. Az a jó a nyáron utazásban, hogy hajnalban még hűvös van, de nem kell túlöltözni a dolgot, mert délelőttre már elég meleg lesz. A szandál rettenetesen kényelmes, bármikor ki lehet belőle lépni, ha felraknád a szemben lévő ülésre a lábad, és nem kell perceken keresztül felhúzni, bekötni. Korán és sokáig van világos, az éjszakák rövidek és mélyek. Jól lehet aludni vagy egyedül lenni. Nincs túl sok nőnemű barátom, velük is ritkán tudok beszélgetni. Ebben semmi különös nincs, és nem jelent semmit a nő–nő közti viszonyokra sem nézve — csak egyszerűen így alakult. Mégis az ő gondolataikat jegyzem meg a legtöbb ideig. Ritka az olyan vonat már, aminek nyitva marad egy ajtaja menet közben is. Épp most mégis úgy alakult, az intercity egyik első osztályú kocsijának elromlott a bal oldali ajtóján a kapcsoló. Úgy döntök, kimegyek dohányozni. Kiállok a bal oldali ajtó bal oldalára, ha netán fékezne, ne essek ki. A fákat, az erdőt, a sziklákat és a házakat. Van egy szép fa, amire az utóbbi hónapokban figyeltem fel. Magas fa, vöröses törzse van vagy éppen fehér, és lombozata csak a tetején. A törzse olyan, mintha folyton hámlana, az ágak egymástól távol és rendezetlenül nőnek. Azt hiszem, tűlevelű. A házakat út közben már rég nézem. Néha úgy nézem, hogy melyikben élnék szívesen, néha azt találom ki, hogy kik élhetnek benne, milyen viszonyaik lehetnek, hány évesek, és milyen lehet azon az adott helyen élni. Ahogy továbbhaladunk, látom a lakóimat az utcán. Azt képzelem, hogy bicikliznek a boltig, itt vesznek sonkát és margarint. Hogy ebbe a templomba, hogy a gyerekek ebbe az óvodába járnak, és hogy melyikük költözött el, és kik várják ezen a pályaudvaron. Néha elhagyott gyár- és bányaépületek vannak az út szélén. Egy-egy olyannyira elhagyott, vagyis olyan sok ideje, hogy egészen sokba kerül kitalálni, hogy mit csináltak benne, rekonstruálni az egészet eredeti állapotára, beleképzelni egy-két tucat dolgozót, és kideríteni a végén, hogy mi oka lehet annak, hogy ennyire elhagyták. Pl. háború, gyilkosság, tűz stb. Most azon kapom magam, hogy nem nagyon gondolok semmi konkrétra. Valami érzelemre talán, hogy arról hogyan lehetne levakarni azt a részét, amitől nem vagyok boldog. Ha mondjuk nem folyton azt akarnám, hogy a jövőben legyen jó, akkor tudnék ennek az érzésnek örülni. Mert most nincs vele baj, csak jelenleg nincs jövője, és talán soha nem is lesz. És ez szépen rátelepszik az egészre — ami most éppen lehetne felhőtlenül boldog. Na mindegy. Le akarok ülni a nyitott vonatajtó lépcsőjére, de félek attól, hogy valami ág felhasítja a bőrt a lábamon, vagy kiszív magával az áramlat. Állva maradok, de minél inkább el akarok távolodni a vonattól, azon kapom magam, hogy egyre kintebb lépek a lépcső felső fokán, hogy már csak a sarkamon állok, és ki kívánok hajolni, mint valami nyitott ablakon. Mintha a menet közbeni táj egy kép lenne. Halálfélelmem lesz. És nem a haláltól való félelmem, hanem attól, hogy mennyire ezen az egy boldog pillanaton múlhatott volna minden. Úgy értem, hogy miközben a jelenidejűségem gyakorlom magamban, hogy el-elengedem magamban ezt az érzést, hagyom, hogy most eltöltsön, hogy ezzel az érzéssel együtt nézem ezeket a fákat, amikben van valami megmagyarázhatatlan erő és tartás, és közben fúj a szél, de meleg van, és tudom, hogy istenigazából tényleg ennél boldogabb nem is lehetnék — hogy miközben ezt megélem, egyre jobban kerülök a vonat lépcsőjének szélére, és az áramlat egyre kisebb erejével kiragadható a testem. Hogy ha egyszer vonaton élhetnék, jobban rálátnék az átmenetekre.