A tenger szótlan kinyilatkoztatás.
Úgy mossa a köveket,
mint a parttalan gyász.
Alámerül a hold mérőónja.
De mit kérnek rajtunk számon
ezek a dombok? Színeik
összeesküdtek gyávaságunk
ellen. Magukkal rántják árnyékunkat,
ahogy kilépnek az éjszakából.
Előttünk az út. A tetők sövényén túl
makacs migrén készül. Innen:
madárcsivitelésben, szúnyogdöngésben
ázó teraszok, napszúrás-fehér kövek.
Hunyorítunk, és a sugarak
ketté ágaznak, mint a teraszon
sütkérező gyíkok nyelve.
A csillagos ég viharos széllel
fenyegetett, mégis: a víz
néma tündöklés, lázas ezüst.
És látod, mennyi mindenért
panaszkodunk. Pedig vannak,
akiknek egy kecske megváltás.
Mikor a faluba érkezik tiszta,
tejfehér mekegéssel, úgy ünneplik,
akár egy eltévedt angyalt.
A ciprusokkal kézen fogva vonulunk
a partig. Minden vízbe mártott test
ránk mered. Nemrég kövekkel a zsebében
gyalogolt tengerbe a hegyoldal.
Eladósodunk a kilátásnak.