Könyvekkel és könyvekből tanultam meg, hogy az ég egyáltalán nem emberséges, és az, akinek van sütnivalója, szintén nem emberséges, nem mintha nem akarna az lenni, hanem mert így vétene a józan gondolkodás ellen. Kezem munkája nyomán hidraulikus présemben értékes könyvek semmisülnek meg, és én ezt az áradatot, ezt a lavinát nem tudom megállítani. Bár csak egy gyöngéd hentes vagyok. A könyvek megtanítottak a pusztulás élvezetére és szeretetére, én szeretem a felhőszakadásokat és robbantó brigádokat, képes vagyok órákat ácsorogni, csak hogy láthassam a tűzszerészek összehangolt mozdulatait, melyekkel, mintha hatalmas gumiabroncsokat pumpálnának, egész háztömböket, egész utcákat röpítenek a levegőbe, egész idő alatt nem tudok betelni azzal az első másodperccel, amely megemeli az összes téglát, követ és gerendát, hogy aztán eljöjjön a pillanat, amikor a házak összecsuklanak, olyan csendesen, mint egy elengedett ruhadarab, oly gyorsan, mint ahogy egy óceánjáró merül kazánrobbanás után a mélybe. Aztán állok a porfelhőben, hallgatom a recsegés-ropogás zenéjét, és a munkámra gondolok abban a mély pincében, ahol a présem áll, harmincöt éve dolgozom a csupasz villanykörték fényénél, fölülről hallom az udvaron kopogó lépteket, és a plafonnyíláson át, akárha az égből, bőségszaruk ontják a kincseket, a zsákok, ládák és dobozok tartalmát, amit a papírgyűjtő udvarának közepén tátongó lyukba borítanak ki, virágüzletben elhervadt vágott virágot, a nagykereskedelem papírhulladékát, érvénytelen műsorfüzetet és menetjegyet, Leós és jégkrémes papirost, szobafestőktől összemaszatolt újságot, nagy halom nedves és véres papírt a HÚSÉRT-ből, keménypapírhulladékot a fényképészműtermekből, irodai papírkosarak tartalmát a kidobott írógéporsókkal együtt, elmúlt névnapok és születésnapok csokrait, néha, hogy a papír többet nyomjon, leesik hozzám egy-egy újságpapírba csomagolt útburkoló kő is, aztán tévedésből kidobott kartonvágó kések és ollók, szögkihúzó kalapácsok és pajszerek, hentesbárdok, csészék, melyekbe beleszáradt a kávé, olykor még egy-egy hervadt esküvői csokor és örökké friss művirágkoszorú is. Én pedig harmincöt éve mindezt betáplálom a hidraulikus présbe, a teherautók hetente elszállítják a báláimat a pályaudvarra, ahonnan sínen jutnak tovább a papírgyárba, hogy ott aztán a munkások elvágják a drótokat, és olyan lúgokba és savakba görgessék munkámat, amikben még azok a zsilettpengék is feloldódnak, amelyekkel állandóan összevagdosom a kezem. De mint ahogy egy gyár szennyezte piszkos folyóban is meg-megvillan egy szép hal teste, úgy a hulladékpapír áramában is fel-felcsillan egy értékes könyv gerince, és én egy pillanatig elvakulva másfelé nézek, majd kihalászom a könyvet, a kötényembe törlöm, kinyitom, beleszimatolok a szövegbe, aztán a homéri jóslatot követve elolvasom az első mondatot, melyen a szemem megakad, s csak ezután rakom a könyvet a többi pazar leletem közé, egy szentképekkel bélelt dobozba, melyeket valaki tévedésből imádságoskönyvekkel együtt dobott ki. Ekkor következik az én misém, az én szertartásom: minden ilyen könyvet nemcsak hogy elolvasok, hanem minden bálába teszek is belőlük, mert nekem minden bálát fel kell cicomáznom, mindegyikre rá kell nyomnom egyéniségem és kezem jegyét. Ez az én kínszenvedésem, hogy minden bála más legyen, naponta két órával tovább maradok a pincében, hogy összepréselhessem ezt a végtelen hulladékpapír-hegyet. A múlt hónapban idehoztak és a pincémbe hánytak hat métermázsa reprodukciót híres mesterektől, hat mázsa átnedvesedett Rembrandtot, Halst, Monet-t, Manet-t, Klimtet, Cézanne-t és az európai festészet más nagymenőit, így aztán minden bála oldalát reprodukciókkal díszítem, és este, mikor a bálák a teherlift előtt sorakoznak, nem tudok betelni a bálák oldalát díszítő sok-sok gyönyörűséggel, itt egy Éjjeli őrjárat, ott egy Saskia, emitt egy Reggeli a szabadban, amott egy Az akasztott ember házában vagy egy Guernica. És ráadásul az egész világon csak én tudom, hogy minden egyes bála szívében hol egy nyitott Faust fekszik, hol egy Don Carlos, emitt, az undorító, véres papírok közé préselve egy Hüperion, amott pedig, a cementeszsákok között egy Imigyen szólt Zarathustra pihen. Az egész világon csak én tudom, hogy melyik bálában nyugszik mint valami sírban Goethe és Schiller, melyikben Hölderlin és melyikben Nietzsche. Bizonyos értelemben egyedül én vagyok egyidejűleg művész és néző, és ezért vagyok mindennap elgyötört és halálosan fáradt és zaklatott és sokkolt, és hogy ezt a hatalmas megerőltetést enyhítsem és mérsékeljem, egyik kancsó sört a másik után iszom, és mikor sörért megyek a Husenskýhez, van időm bőven, hogy arról meditáljak és álmodozzam, hogyan is fog kinézni a következő bála. Csak azért iszom azt a temérdek sört, hogy jobban lássak előre, mert én minden bálába egy értékes ereklyét temetek, egy hervadt virágokkal, csillogó ezüstpapírral és angyalhajjal borított, nyitott gyerekkoporsót, hogy kényelmes vackuk legyen a könyveknek, melyek ugyanolyan meglepetésszerűen bukkantak föl ebben a pincében, mint amilyen meglepetésszerűen bukkantam föl itt én magam is. Ezért vagyok mindig elmaradva a munkámmal, ezért magasodik az udvaron a hulladékpapír a mennyezetig, éppúgy, mint a pincémben a papírhegy, amely a plafonon levő beöntőnyíláson át egészen az udvar tetejéig tornyosul.
Bohumil Hrabal: Túlságosan zajos magány
B. H.: Gyöngéd barbárok, Európa, 1997, 9–13.