Képek, melyeken absztrakt terekben láthatóak az odafestett alakok: éles, földöntúli fénybe burkoltak; titokzatos figurák; valamit csinálnak, de az meghatározhatatlan. Képek, amelyeken minden idegen, pedig ismerős elemekből áll. A Szűcs Attila-képek kietlen tájai ezek, ahol a figurák az őket körülvevő éteri fény révén kapják meg jelentőségüket, s hatnak szuggesztív erővel a nézőre. Szűcs korai munkásságától meghatározó motívuma festészetének a fény. „Eleinte azt gondoltam, hogy a fénnyel foglalkozom, de idővel világossá vált, hogy a fény foglalkozik velem” — olvasható a Still Light című album bevezetőjében, mely a 2013-as Kepes Intézetbeli és a 2014-es Kieselbach Galériában bemutatott anyagának „lenyomata”. Eszerint a vizuális felületek olyan kutatási terület részei, melyek nem pusztán a fény megjelenésének-megjeleníthetőségének közegévé válnak (óhatatlanul megidézve a fénnyel kapcsolatos tudást, illetve a fény a tudás allegóriájaként való értelmezését), hanem mindezek a festő (mint festő) önmegismerésének lenyomataként is értelmezhetők. A Szűcs festészetében meghatározó „fénykutatás” folytatását az azóta keletkezett festmények is igazolják. A Still Light vaskos, fekete, elegáns albumának szövegei nyomán pedig az olvasó szemlélő a képekről sugárzó fény jelentőségét annak filozófiai alapossággal feltárt rétegeiben láthatja. Az albumban a festményreprodukciók mellett Hornyik Sándor értelmező szövegei állnak, melyek hat „fejezetre” bontják a kötetet. Pontosabban Hornyik hat fő szempont felvetésével közelít a képekhez: a tekintet, a tudás és a fény viszonya, az árnyék, elmosódás-emlékezés, metafizikus-természetfeletti és az aura fogalmain keresztül. A festményeken láthatót a 20. és 21. század legmeghatározóbb szellemi irányzatai tükrében értelmezi, ezeken „szűri át”; Sigmund Freud és Jacques Lacan pszichoanalitikus megközelítésétől indulva az ember és a modern hatalom viszonyán, a tudomány kozmológiai ismeretein át Bataille filozófiáján, Pierre Nora és Walter Benjamin közismert gondolatain keresztül vizsgálja a képeket. A sort folytatva a szabadjára engedett asszociáció akár a — huszadik századot szintén nagyban meghatározó — heideggeri műértelmezés termius technicusára, a felfénylésre való reflexióként, tágabban akár a műalkotás eredetének vizsgálataként is értelmezheti, sőt mindennek kiforgatásaként, annulálásaként is. Hiszen a fénylő képrészletek mintegy „jelenvalóvá” teszik a „kép igazságát”, ahogy reflektorfénybe állítja a „lényeget”. Azonban a képek túlmutatnak ezen a műalkotás-értelmezésen: ugyan a fény-ábrázolással valóban jelenvalóvá tesznek, azonban a képek fizikai jelenlétükben önmagukat (is) felmutatják. Földényi F. László Szűcs festészetét úgy értelmezi, mint amelynek „érzékisége a gondolatok felé nyit utat, a gondolatokat viszont az érzékiség köti gúzsba.” De ez a „gúzsba kötés” egyáltalán nem terméketlen: a nagyon is érzéki képfelületek az érzékszervekkel nem érzékelhető létezésére reflektálnak egy megfestettségben a létezőt és ennek dekonstrukcióját prezentáló vizuális világgal. A Szűcs-képek ereje ebben, a látható kép és a képen „láthatóvá tett láthatatlan” paradoxonának ábrázolásában van. A festmények szem által érzékelhető telített vizuális világa azonban olyan darabokból áll, melyek a látható világhoz hasonlók, de amelyek alapján az értelmezése mégsem végrehajtható. Párhuzamos dimenzió, melynek a Szűcs által megmutatott képein látható elemei mintha egy szótár szavai lennének. Idegen jelrendszer/nyelv, amelyhez hiányzik a nyelvtan. Mintha metakommunikációs jelek lennének: értelmezhető ugyan az általunk beszélt nyelven, de a valós jelentésben nem lehetünk biztosak. Éppen ezért sokfelé nyitható metafizikai értelmezésük. De talán éppen ezért válik hangsúlyossá a látható, a konkrét tapasztalatot jelentő felület vizsgálata.
A felfénylő részek nem érvényesülnének a sötét, homogén háttér nélkül. A fény azonban a Szűcs-képeken egészen más természetű, mint a földi fény. Leginkább az univerzumot bemutató ismeretterjesztő filmekből lehet ismerős. Ezt a fényt érteni akarjuk, tudni, hogy mit akar megmutatni. A napsugárzás élettani hatása jó ideje ismert az emberiség számára, e nélkül nem volna élet sem a Földön. A modernitás a szem működésének, vagy éppen a fotonok, a Gamma-sugárzás, az űrkutatás stb. felfedezésével a fény értelmezésének még tágabb spektrumát adja. A metafizikus, transzcendens vonatkozása profanizálódik a leírhatósága révén, ugyanakkor a megfejthetetlenségét nem tudja feloldani végképp. A Szűcs-képek fényének feszültségét ez adja: nem tudni, honnan jön, de ez láttat; természetellenesen világítja meg tárgyát, mely így szinte sugárzik. A Szűcs-festmények sajátos univerzumát teremtik meg. A megvilágított tárgyak megjelenésükkel folyamatosan visszautalnak a földi világra, de az ezekhez kapcsolódó tudás érvényét veszti, hiszen a kontextusuk eleve felülírja azt. Határhelyzet jelenik meg a képeken, ahogy Földényi F. László fogalmaz: „itt is van, meg ott is, és ezért a megfoghatatlan a lételeme.” A megfoghatatlant a képeken főként az otthontalanságban ismerhetjük fel: a téren és időn kívüli jelenetekben. A realista ábrázolásmóddal megjelenített alakok monokróm háttérből tűnnek elő, csendben. A képeket uraló némaság fontos elem. Történjen a képen csillagrobbanás vagy elektromos kisülés, ez mind néma. Talán a monokróm háttér, a szituációk irracionális beállítása, a kép megkomponáltsága révén, melyet az állandó, kifeszített fény határoz meg.
A képeken a figurák emberhez hasonlók, de az ember számára szabad szemmel nem látható fény veszi körül őket — árad belőlük. Ez a fény az, ami láthatóvá teszi őket — kiemelve az elhomályosuló háttérből —, és ez az, ami miatt érdekessé válnak számunkra. Az alakok nem önmaguk (pontos megrajzoltságuk) miatt fontosak, ahogy a képeken megjelenő egyéb témák (játszótér, szobabelső, függöny) sem. Az őket körülvevő aurában válnak láthatóvá, s mintha nem is önmaguk, hanem a fényben való láthatóságuk lenne a képek központi témája. A Still Light központi témája tehát mintha a láthatóság lenne. A képeken a szem számára észlelhető elemek és annak lát(tat)hatósága a központi, illetve ennek értelmezésre való irányulása, annak provokálása, hiszen a képek olyan erős szuggesztív erővel hatnak a szemlélőre, hogy az nemcsak látni, de érteni is akarja. Mert a látás egyúttal mindig értelmezés is. Szűcs képein a fény úgy pásztázza körbe tárgyát, mint ahogy kiemelő filctollal jelöli a fontos részeket a vizsgára készülő hallgató. Mintha a képek világlása a realista ábrázolás szerint értelmezhető elemek létmódjára és láthatóságára, láthatóságukban pedig helyzetükre kérdezne rá. Ahogy például a Tesla-képek (Tesla is sitting next to his Generator, 2004; Writing Tesla, 2004) esetében. A feltaláló fizikus a feltalálás tárgya miatt válik érdekessé Szűcs festészete számára? Vagy inkább a tudós, aki a tudás világító gömbjével szembekerülve (Tesla with Lighting Globe, 2005) magát a tudást akarja megérteni, hiszen a fizikus a tudás kifürkészhetetlen tárgyát szimbolizáló, fénylő gömböt nézi? Tekintete figyelmes, elgondolkodó, a szituáció felidézi a rajzfilmek jósnőit, akik a jövőt próbálják— kevésbé fénylő — gömbökből kiolvasni. Ugyanakkor a gömb kísérteties fénye olyannyira uralja a képmezőt, hogy ezek az asszociációk csak sokadszorra rémlenek fel a szemlélőben. Szűcs Attila képei valós világ és álom/képzelet, érthetőség és abszurditás, realizmus és absztrakció feszültségének terében léteznek, a látás–láthatóság–láttathatóság kérdésein keresztül a megértés és értelmezés felé irányítva a képnéző figyelmét. Sok kép mintha tankönyvi ábra lenne, például a The Plan (2011), egy fej nélküli elegáns alak tartja kezében a fénylő, rácsszerkezetből álló házmakettet — a gondolattalanság és látszás viszonyára reflektálva. Mindezt egyfelől olyan közel hozva, hogy a figyelem egyértelműen a kézben tartott ház-modellen összpontosuljon, így felhívva a figyelmet a képnézés manipulálhatóságára, hiszen az alak fejetlensége szinte részletkérdéssé válik a kompozíció miatt. A képek egyenkénti elemzésének sora ugyan folytatható, de talán a fenti kiragadott példákból is látható, hogy a Szűcs-képek mintha azt a „rácsszerkezetet”, akarnák láthatóvá tenni, amire az ember, az alakjai „felfeszülnek”. Mintha az emberi (ön)értelmezés hálója jelenne meg a képeken, mely metafizikai és fizikai magyarázatot próbál egyszerre adni. Mintha a festményeken összesűrűsödne mindaz, amit a huszadik-huszonegyedik század megtudott az emberről — a tudás, megvilágosodás stb. fényében — de amellyel szemben még mindig és annál inkább idegenül áll. Ez az idegenség pedig pusztán a képi világ megkonstruáltságában válik megnyugtatóvá.
Megjelent a Műút 2016057-es számában