Az anya csontos, tűhegyes arcával belehajolt a lámpába. Egy ing nyakát foltozta apró, ideges mozdulatokkal. Mellette a díványon ingek, szép rendesen összehajtva. Aztán néhány alsónadrág, zsebkendő.
Az anya hunyorogva fölnézett, mintha ott túl, a lámpa fénykörén keresne valamit.
— Bandi — mondta, és egy szék megroppant a sarokban —, azt hiszem, ez az ing is rendben van.
Újabb reccsenés a homályból.
— Köszönöm, anyám.
Az anya még mindig előrebámult, belebeszélt a sötétbe.
— Azt hiszem, fiam, mégiscsak vennünk kéne egy-két dolgot… inget meg effélét. — Kis szünet, aztán: — Legalább pár darabot.
— Legalább pár darabot — visszhangozta a sarok. Aztán egy térd fölemelkedett a homályból, a vékony, barna arc is előrehajolt. — És aztán, mit kéne még vennünk?
Csöppnyi gúny sem volt a hangban. Inkább várakozás hogy hát jó, tessék, sorold föl, anyám, mi minden kéne…
Az anya lehajtotta a fejét.
— Tudom, hogy sok a kiadásod, hiszen rajtam kívül még Évát is segíted…
— Hagyjuk ezt! — Megint egy reccsenés, aztán akárcsak sűrű, sötét füst gomolyogna fel, a fiú ott állt az anyja előtt.
— Igazán nem tudom, miért beszél erről, anyám, higgye el, teljesen felesleges.
Az anya fölnézett. A keze is elindult, hogy megkeresse a fia kezét.
— Ne haragudj.
— Nem arról van szó.
Az anya keze egy pillanatra megérintette a fiúét, majd visszahullt az ölébe.
Az anya aztán az ingek, alsónadrágok és zsebkendők között motozott, és mire ismét fölnézett a fiára, mosoly volt az arcán.
— Lesz mindened Füreden. — Megcsillant a tekintete. És tudod, hogy még nekem is… Egész szépen rendbe hoztam a szürke szoknyát, és tegnap, igen, tegnap a Gizi ideadta a napszemüvegét.
— Igazán örülök.
A fiú valahonnan a sarokból előhalászott egy újságot. Úgy állva olvasni kezdett.
Az anya meg tovább beszélt.
— Először persze nem akarta ideadni, és igazán meg kellett ígérnem, hogy vigyázok rá, de hát tudod, hogy én mindenre úgy vigyázok, és mégiscsak jó lesz, ha napozhatok egy kicsit.
Az újság megzörrent, aztán leesett a díványra. A fiú megfogta az anyja vállát.
— A vízbe is bejöhet.
— Ó, nem… nem! De majd a partról nézem, hogy úszol. — Boldogan felsóhajtott. — Azért ez jó, hogy együtt nyaralhatunk… hogy engem is beutaltak abba az üdülőbe. — Fölnézett a fiára. — Ez mégiscsak szép…
A fiú lehajolt az újságért, de nem kezdte újra olvasni. Újsággal a kezében járkált a szobában. Olykor messzire eltávolodott a sötétben, aztán megint csak itt volt a lámpa mellett. — Hirtelen megállt.
— Anyám…
A váll megrándult. — Ha úgy gondolod, hogy zavarlak, én igazán…
— Nem arról van szó, dehogy zavar, miért zavarna? — Szünet. — Csak megkérném valamire…
Az anya fölnézett. Vékony, pergamenszínű bőre megfeszült az arcán. Várni lehetett, hogy a következő pillanatban megpattan benne valami.
A fiú megérintette a vállát. — Na… na… — És mosolygott is.
Az anya arca engedelmesen átvette a mosolyt, de az mindjárt elhalt, beledermedt a ráncokba.
— Megkérném valamire — ismételte a fiú. Leült az anyja mellé. Nem nézett rá, ahogy elkezdte. — Tudja jól, hogy ez egy olyan üdülő… ahol különféle emberek vannak, üzemekből meg innen-onnan… Szóval, ha megérkezünk, ne közölje mindjárt, hogy kúriai bíró volt a férje.
— De Bandi…
— Szeretném, ha végighallgatna! — féloldalasan nézett az anyjára. — Apát hagyjuk! — keze belesöpört a levegőbe. — Hagyjuk! Hagyjuk! És szeretném, ha azt sem említené, hogy Fiuméban nyaraltak, és olykor hét végére is lerándultak.
— Fiacskám — hajolt előre az anya —, tudod, hogy apádnak szabadjegye volt, és különben sem került olyan sokba az egész.
A fiú nem engedett.
— Fiuméról egy szót se! És arról se, nagyon kérem, anyám, arról se, hogy ott milyen más volt minden. Az étkezés, a kiszolgálás… és főleg… — A fiú hangja szinte már könyörgővé vált — az emberek! Igen, akikkel együtt nyaralt.
Az anya belemosolygott a lámpába.
— Ki is volt, aki meghívott vitorlázni? Valami osztrák gróf… Tudod, hogy ismerte apádat! A könyveit… igen… és ő jött oda az asztalunkhoz…
A fiú tollas haja remegni kezdett. Remegett a hangja is, ahogy újra megszólalt.
— Se osztrák gróf! Se vitorlás! Se meghívás! Nagyon kérem. — Megfogta az anyja kezét.
— De hát az igazán, az eszembe se jutott!
— Tudom! — vágta rá a fiú — mint múltkor a buszban.
Az anya a fejét ingatta.
— Én csak azt mondtam, milyen durvák az emberek… — Félénken a fiára sandított. — Manapság… — Elhallgatott, majd egy kicsit bátrabban. — De igaz is! nem adnak helyet, lökdösődnek, a kalauz rám szól, hogy menjek előre, aztán, hogy mit állok az ajtóban, ha még nem szállok le.
— És akkor maga, anyám, egyszerre elkezdte! Hogy más embereket is ismert már, mint a kalauzt…
— De csak azért, hidd el, csak azért, hogy ne sértegessen! — A végén le kellett szállnunk — mondta a fiú. — És a múltkor ugyanez volt a villamoson.
— Mi volt a villamoson?
— Hagyjuk, anyám! — a fiú felsóhajtott. — És azt sem kell említeni, hogy több cselédünk volt.
— De igazán, mintha családtagok lettek volna! Csak a szaguk… Tudod, Bandi, én sose szóltam nekik, de azt hiszem, ezeknek mind van valamilyen szaguk.
— Nem tudom, anyám. De hagyja a cselédeket, még akkor is, ha családtagok voltak. A személyzetnek ne mondja, hogy fiam.
— Mit mondjak?
— Hát… hát… elvtársnő. Kérem, elvtársnő…
— Elvtársnő — ismételte az anya.
— De ne így mondja! — A fiú türelmetlen mozdulatot tett. — Ne ilyen hangon.
— Hát milyen hangon?
A fiú legyintett, majd tovább folytatta.
— És a közös étkezésen ne forgassa, nézegesse a kanalat, mintha ragályos betegtől kapta volna.
— Nem, nem, Bandikám.
— És ha valakivel összeismerkedik…
— Nem ismerkedek össze senkivel.
— Mert gőgös!
— De fiam…
— Értse meg, ha nem áll szóba senkivel, akkor azt mondják… — A fiú fölugrott, és elindult megint körbe-körbe a szobában.
Az anya ölbe ejtett kézzel maga elé bámul. Egyszerre csak érezte, hogy nyekken mellette a dívány. És újra hallotta a hangot.
— Kérem… anyám…
Hatalmas park, fákkal, bokrokkal. Piros padok a sétányon. A fák mögött az üdülő barna épülete. — Az anya azt nézte. Éppen most állt föl a padról, hogy megszólítson valakit. Azt a húsos képű férfit, aki mellette ül az étkezőben. De valahogy nem tudta, mit mondjon. Így hát csak mosolygott, és hagyta, hogy elmenjen azzal a kék ruhás nővel. Annak is köszönni kellett volna. De hogyan?… Egyszer valaki — úgy négyszemközt — rászólt, hogy ne elvtársnőzze! Mármost akkor mit mondjon? Hogy szólítsa a lányt, aki takarít? A fekete nőt a könyvtárban? Ezt, aki itt jön?… Ha megáll, és beszélgetni kezd…
Az anya pár lépést tett. Visszacsuklott a padra, és a kavicsokat bámulta. Így maradt, amíg a lépések eltávolodtak. Aztán fölállt, és tétován imbolyogva elindult az üdülő felé.
Aztán, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, megint visszahullt egy padra. És most már csak ült, ült, elveszve a parkban, mint egy ottfelejtett, ócska esernyő.
Mándy Iván: Nyaralás
M. I.: Lélegzetvétel nélkül, Magvető, 1984, 389–394.