Az erdők alját reggelente már dér szürkítette, vagy egy-egy futó éjszakai havazás, a hamvas halmok messzire mutatták a nyomokat, amelyek rendszerint a Pop Ivan felől vezettek Dobrin irányába. Vándorútján az idegent néha véletlenségből egy sereg csonttollú madár kísérte. Ez a madár olyankor költözik a Sinistra völgyeibe, amikor nyomában észak felől már a tél dermesztő szelei közelednek. A fakó réteken lépdelve, feje fölött a kavargó madarakkal, az idegen mintha nem is Ukrajnából, hanem valami régi képeskönyv lapjáról keveredett volna a hazai tájra.
A csonttollút egyébként nem kedvelték errefelé; kővel hajkurászták, a szemfülesebbje egyszerűen leköpte őket, azt tartották, ahol a madarak seregestől megjelennek, követi őket a tunguz nátha. A láz, ami a végén Borcan ezredest is elemésztette.
Szegény még a halála előtti valamelyik utolsó napon is fölkeresett — ilyesmit igazán nem sokszor tett —, és szinte könyörögve faggatott a bizonyos csomag felől.
— Mondja, Andrej, de becsületszavára. Nem hagytak magánál egy tasakot? Benne egy hal, semmi egyéb. Nem baj, ha megette, csak mondja meg.
Bár megesküdtem neki, tekintetében a gyanakvás és neheztelés homályával távozott, aztán többet nem is találkoztunk. Nemsokára Nikifor Tescovina, a természetvédelmi terület kantinosa újságolta, az erdőbiztos eltűnt. Medvészek és ezredesek ittak nála a kantinban, ő mindenről tudott. Hamarosan azt is ő hozta hírül, Borcan ezredesre rátaláltak földobott talpakkal egy csupasz hegytetőn. Sajnos nem idejében, tátott szájában már egy madár fészkelt. Később valaki a halottat odaszögezte — csakis hegyivadásznak öltözött pecér lehetett —, kezén át szuronyokat döfött a földbe, lábát pántokkal fogta a kövek közé, nehogy a griffmadarak elragadják.
Ezek után keresett fel a vörös kakas, akkori munkahelyemen, az erdeigyümölcs-begyűjtő központban. Áfonyával, szederrel, gombával foglalkoztam, s magam is a tároló egyik kamrájában laktam kádak, dézsák, illatos hordók között. Jól emlékszem az esetre, mert ugyanaznap járt nálam a begyűjtőben először portékájával az új gyűjtögető asszony, Elvira Spiridon. A hegyi lakó Severin Spiridon felesége — elárulhatom, későbbi kedvesem — bemutatkozásul egy puttony szedret és egy tarisznya őzlábgombát hozott.
A dobrini természetvédelmi területen pár száz medvét tartottak, ezek imádják az őzlábgombát, a szedret, az általam igazgatott gyümölcsbetakarító szállítmányozta nekik az eleséget.
Észrevettem, Elvira Spiridon, ez a máskor nyughatatlan, remegő inda, tüzes kígyó, parázs cinege most fél lábra sántikált, biceg. Magamban azt kívántam hirtelen, bárcsak tüske ment volna a talpába, és én lennék az, aki kiveszi neki. Bármennyire is botor kívánság volt ez, a fennvaló meghallgatott. Amíg a szedres puttonyt hordóba ürítettem, és szitán szétteregettem az őzlábkalapokat, Elvira Spiridon leült a küszöbre, és miközben hatalmas fülbevaló rézkarikái körbe villámlottak, örömömre tekergetni kezdte bokájáról a bocskorszíjat. Nem haboztam, elébe térdeltem, ölbe vettem a lábát, és saját kezűleg bontottam ki a fehér posztókapcából. Zömök kicsi lábfeje a nyári szénatakarások óta még mindig barna volt, illatosan borult rá az erek lila hálója. Talpa, mint aki mindig lábujjhegyen jár, majdnem rózsaszín volt, kicsit nyirkos és puha, ráadásul nem is tüske lapult benne, hanem egy szirom aranyos-ezüstös bábakalács. Természetesen a fogammal szedtem ki, aztán a körmöm hegyén megcsillantva megköpdöstem, és az ingem alá rejtettem. Elvira Spiridon lábát a kezemben szorongattam, és ha valaki akkor megpillant, azt hiszi, éppen bemutatkoztam neki.
És az a valaki tényleg ott ácsorgott a közelben: a küszöb elé hirtelen minden nesz nélkül színes szegélyű árnyék vetült, a vörös kakasé. Persze hogy ő volt az, mellén, a széles táskaszíjról, a derekán hordott bőrtüszőről veretek, csatok vakítottak. Tasakjában, amelyet jobb kézben tartott, kevés zavaros vízben, mint egy tálca, ezüsthasú hal fickándozott.
— Figyel rám, Andrej — szólított mindjárt keresztnevemen. — Eztet vinni Borcan ezredes nekije. Mígnem lemegy a nap.
— Rendben — hagytam rá, Elvira Spiridon közelségétől zavarodottan —, tegye csak oda.
Borcan ezredes akkor már nem élt, de hát ez nem az idegenre tartozott. A tasakot, benne a hallal egy üres hordóba dobtam, és miután az idegen távozott, Elvira Spiridon után siettem, aki félig mezítláb, bocskorát kézben lóbálva, csillámló fülbevalóival ijedten tünedezett el a berekben. Bókjaim sorra elröppentek a füle mellett, ahogy észrevettem, a találkozás a vörös kakassal őt is elkedvetlenítette.
Bodor Ádám: Sinistra körzet, Magvető, 1992, 8–11.