Emberek másznak elő a házból,
a kerítés mögötti bokrok közül,
csíkos kabátjukat széttárva
testüket az izzó korongnak kínálják.
És a négy felnőtt a két gyerekkel a járdán:
a srácok sikítva kergetik a varjakat,
a fekete árnyak újra és újra leereszkednek,
mint beteg lelkek a kórházból.
Az egyik fiú az útra esik, és dühösen néz,
mintha én lennék a baj, a fájdalom szelleme,
mondom az anyjának, hogy ismerem őket
valahonnan, de ideje sincs meglepődni,
mert épp érkezik a távolsági busz,
fölkapják a csomagokat és a gyerekeket,
lentről integetek nekik, jó utat, kiáltom,
és hogy üdvözlöm a messzi hazát,
mire a barna hajú nő, már a lépcsőről,
hogy ők csak egy megállót mennek,
idevalósiak, itt laknak a város szélén,
és az ajtó szisszenve becsukódik.