(1)
Mint szabadon hullámzó, pasztellszürke
vonalakból, melyekről nem látni még,
mivé alakulnak, szárnnyá, felhővé
vagy hegyorommá, ebből a hallgatásból
még bármi lehet.
A test érvei az értelmes beszéddel
szemben a szögből, ahonnan
most figyeled őket, meggyőzőbbek,
mint valaha.
(2)
És te is. Kilépsz tested takarásából,
saját el nem rejtettségedbe.
Hunyorogsz, fényesebb helyeid
világítanak, szikráznak vakítón,
mint egy színpadon.
A néma súgó mutogatása,
nem egyértelmű jelzései
összezavarják a színészeket,
estéről estére újraosztják
a szerepeket, de valaki
mindig önmaga marad.
Szerepek lógnak a fogasokon,
fölhasítva tetőtől talpig,
hogy előadás után sorban
kiléphessenek belőlük mindazok,
akik valaha beléjük bújtak.
(3)
A törmelék-beszéd,
ahogy hozzád szól egy sarok,
az árnyék nyájasságával,
a repedések marasztalásával.
Magadra zárod a szád,
mint egy dobozt,
amiben csak te vagy,
aztán megint, újra.
(4)
Többedmagával az alkonyat.
A havazás nyelvére hullunk,
elolvad, lemállik rólunk a türelem
a kitartó sugárzásban.
Az éjszaka házai, kutyafuttában.
Ígéretes tanácstalanság.
Félszegen nézzük a vonatablakok
monoton zakatoló képkockáit.
De mégis, mit tartogat számunkra
a ránk alkonyodó test bágyadtsága?
Ezek már a sötétség haladó kurzusai
óvatlan érintésből.