Nyüszít vagy dadog vagy jajgat a gyász,
vagy könnye apadtán tompa közönybe átcsap,
néma hülyévé csökkent, megaláz —
a többi: szerep, vagy jótékony hagyomány csak.
Ha meghal az ember, nem lehet már halottabb,
vége a méricskélésnek, a fokozatoknak,
ezt írtad, édes barátom, és felőled nézve így van:
nem válaszolsz, ha kérdezünk, te már csak fekszel a sírban.
Nem kértél belőle, és tőlünk is megtagadtad
a zsoltárt, az imát és vigaszát a papnak,
mert mihez kezdenél vele te, a hitetlen,
akinek csak egy élete volt, ez az egyetlen, egyenetlen,
ez a köves, sáros, süppedékes, göröngyös út,
aminek a végén az ember egy gödörbe jut —
és mi mondható e gödör mellett, milyen szó mondható?
Látod, az enyém elakad, tőled jön kölcsönbe a szó –
a vers, ami megmarad, mert minden sor, amit
leírunk, a halál ellen íratik, már ha ér valamit.
Mikor nem írok verset, nem vagyok, írtad, de írtad,
és voltál, és nem adja meg magát a sírnak
a mephistophelesi gimnazista,
hulló dohányú, házi töltésű cigarettáit szíva,
akit emez égtáj és életidő s egyáltalán: az élet
elfogadóvá azt, amit el szoktunk fogadni, nem érlelt,
mert túlmagasra vetted egedet
te is, mint ama mestered,
s lettél keserves, torkon akadó falat,
szent szörnyeteg, akit, ha a világ tűrné is, önmaga meghalat,
de rosszul tűrt a világ is, az úgynevezett hatalom,
mert átmásztál folyton a játszótér köré emelt falakon
(s közben megittál minden ihatót, maradt a sok üres doboz és flakon).
Ezt a mulatságodra tettem csak ide, ezt a rímet,
mintha nem tudnám, amit nem akar tudni más se, annyi híved,
mert annyi van, és olyan is, akinek nem kenyere a vers. Te,
tudtad, hogy az Interneten „topic” vagy? Versenyezve
idéznek nyilvánvalóan „outsiderek”,
hogy ezt nézzétek! ezt szeretem a legjobban! én meg ezt.
Ki-ki mást. Van, aki a zord ítészt,
Athéni Timont, Alceste-et, sőt Therszitészt.
De milyen kevés volna mindez és veszendő,
ha nincs a penge ész mögött az eredendő,
mohó kíváncsiság, a szemé, a nézés gyönyöre,
ami forgatja és emészti a világot, a versbe bele.
A vers, igen, a vers. De most, most te vagy itt,
te nem vagy itt. Azt most elföldelik,
ami már nem te vagy. És hullik rá a rög.
Ami a gödör mélyén füstölög,
az a büdös valami, írtad, nem én leszek már,
de ami voltam, arra emlékeznetek
legyen kedv és ne kötelesség dolga.
Hát nem is az, Gyuri. Kötelesség? Nem, ez nem.
Eredj utadra, test, elfogyott, elemésztett,
s maradj velünk, barátunk, kedves, kíváncsi szellem.
Várady Szabolcs: Petri sírjánál
V. Sz.: A rejtett kijárat, Európa, 2003, 84–85.