A csütörtöki az egyik legerősebb nap volt a CineFest programjában: két nagyon hasonló, ikerdarabokként is jellemezhető, de egymást remekül kiegészítő versenyfilm dominálta. Elismert író-rendezőik, Xavier Dolan és Hajdu Szabolcs új filmjeikkel felértek a legmagasabb elvárásokhoz is.
Mindkettő másfél órás családi dráma, lakásbelsőkben, szinte real time-ban játszódó, színházi előadásnak is beillő, zárt, szituációs kamaradarab. Egyaránt sajátos munkák már sokat bizonyított, markáns és egyéni stílusú rendezőktől. Dolan filmje, az Ez csak a világ vége a zsűri nagydíját nyerte el Cannes-ban, Hajdu pedig a Kristály Glóbuszt és a legjobb férfi színésznek járó elismerést vihette haza Karlovy Vary-ból Ernelláék Farkaséknál című mozijáért.
Előbbi filmben egy sikeres író (Gaspard Ulliel) látogatja meg családját, akiket tizenkét éve elhagyott, és azóta is csak képeslapokat küldött nekik. Megtudta, hogy halálos beteg, ezért hát a pálfordulás, erről akar beszámolni hozzátartozóinak. Nem mintha hirtelen elkezdte volna érdekelni a családja, legalábbis magának nem ismeri be: hangalámondásos narrációval ábrázolt belső monológjában arról vall, hogy csak szeretné kézben tartani az életét, ha már eléri a végzet.
Míg a vasárnap vetített, szintén Cannes-ból érkező Toni Erdmann a szülő és gyermeke közti konfliktustípusokat fedte le, az Ez csak a világ vége az összes többit a családi drámák keretein belül. Apának semmi nyoma ebben a csonka családban, a főhős anyja (Nathalie Baye) viszont annál jobban ragaszkodik gyerekeihez és rajong a fiáért, a báty (Vincent Cassel) domináns, erőszakos és frusztrált, a húg (Léa Seydoux) pedig huszonévesként keresi az útját, idősebb fivérével folyton ölik egymás, elhidegült középső testvérére viszont felnéz.
Az Ez csak a világ vége esszenciális családi dráma, a műfaj netovábbja, viszont nem csak univerzális, de talán személyes is, ami nem lenne újdonság a direktortól. Persze nem látunk bele Dolan fejébe, nem tudhatjuk, mennyire alteregója a főhős, fölösleges az önéletrajzi vonatkozásokról spekulálni, de bőven találni látványos párhuzamokat kettejük között, amiket a „kanadai csodagyerekként” emlegetett író-rendező nem igyekezett titkolni. A Cannes-ba hazajáró, sokszoros díjnyertes Dolan huszonhét évesen a hatodik nagyjátékfilmjével jelentkezik, gyerekszínészként pedig ötévesen debütált. A főhős homoszexualitását családja elfogadja, azonban introvertált személyiségével nehezebben barátkoznak, különösen a báty képtelen tolerálni az író közönyös, hideg intellektualizmusát.
Annak ellenére, hogy a nagy találkozás rengeteg veszekedést szül, a főhős célja megváltozik: magának és családjának is bevallja, megbánta, hogy elhanyagolta őket. A karakterek múltjának és jellemének ismertetését Dolan úgy oldja meg, hogy a főhős húga alig emlékszik bátyjára, az elsőszülött fivér feleségével (Marion Cotillard) pedig csak most ismerkednek meg. A nej figurájának funkciója egyértelműen az, hogy a közönség a szemein keresztül ismerje meg a főhőst, Dolan azonban még ezt a karaktert is alaposan kidolgozza: a nő félénk, visszahúzódó, utál beszélgetni és nem is jó benne. Ilyesmit ritkán látunk mozivásznon vagy színházban, ahol inkább aktív, konfliktuskereső személyiségek dominálnak.
Dolannel ellentétben Hajdu nem egy különc művészlelket állít középpontba, hanem két átlagos és reprezentatív magyar famíliát, akiket rokoni szálak fűznek össze. Nála a családon belüli viszályokhoz két nővér, azok férjei és gyerekei versengése párosul. Hogy személyes filmről van szó, az nem kérdés: a függetlenül, Filmalap-támogatás nélkül, mikrobüdzséből készült mozit Hajdu és Török-Illyés Orsolya lakásában forgatták, gyerekeik, Lujza és Zsigmond is szerepelnek bennük, és ezzel meg is neveztük a színészgárda felét, rajtuk kívül ugyanis csak Gelányi Imre és Szilágyi Ágota láthatóak egy-egy kis szerepben, Szabó Domokos és Tankó Erika pedig nagyobbakban. Előbbiek a színpadi változatban a két gyereket alakították: már csak azért is megérte filmre vinni a darabot, mert a valódi gyerekszereplők jobban illenek az opusz realista stílusához. Hajdu a színészek javaslatait figyelembe véve írta a forgatókönyvet, az improvizációt kizárta a forgatásról, operatőrei pedig diákjai voltak, szám szerint tizenhárman.
Míg Dolan stilizált, kilassított, zenés flashbackekben jeleníti meg a főhős kísértő emlékeit, azaz folyton kitörne a kamaradráma keretei közül, a finálé heves konfrontációját pedig a lemenő nap sugaraival festi vörösessárgára, Hajdunál egyetlen külső felvételt sem látni. Dolan világsztárokat szerepeltet, Hajdu pedig még a férfi főszerepet is maga játssza, ennek ellenére — illetve éppen ezért — megkockáztatom, hogy az Ernelláék Farkaséknál a kevésbé személyes alkotás. Bár Török-Illyés arról beszélt a honi bemutató utáni közönségtalálkozón, hogy a darab készítését terápiaként élték meg, Hajdu elmondta, hogy nem dokumentumfilmet láttunk, hanem fikciót, melynek realizmusa nem a saját magánéletüket, hanem inkább a mai magyar valóságot ábrázolja.
Elsősorban a gyerekneveléssel járó párkapcsolati konfliktusokra koncentrálnak, de a karakterek különböző világnézeti pólusokat testesítenek meg. Farkaséknak van pénze, értelmiségiek, elégedettek az életükkel Magyarországon, ezzel szemben Ernelláék nem találják a helyüket, anyagi gondokkal küzdenek és épp Skóciából tértek haza, ahol nem sikerült megvetniük a lábukat, de szülőföldjükről azóta sincsenek jobb véleménnyel. A két egygyerekes családot egy szorult helyzet zsúfolja össze a budapesti lakásba: Ernelláék kocsija lerobban. Később Farkasék lakásából eltűnik egy bankókkal teli boríték, aztán pedig a házigazda fia, Brúnó. Hajdu ennél drámaibb fordulatokat nem enged meg magának, viszont így is könnyedén fenntartja a feszültséget. Ironikus módon a film tézisét is Brúnó mondja ki: „Ne veszekedjetek, mindenkinek igaza van.”
Hajdu minden bizonnyal a magyar független filmek szűkös lehetőségei miatt készített intim kamaradarabot. Amikor legutóbb állami támogatást kapott, külsőkben játszódó westernnel állt elő (Délibáb), új filmjét viszont rendhagyó módon lakásokban is fogják vetíteni, ahogy a darabot is a család otthonában játszották. Alkotói szabadságra vágyott a Filmalap kontrolljával szemben, míg Dolan sztárokat toborozhatott, de önszántából készített minimalista drámát, és ő is jól döntött: ennél érettebb mozit talán még nem készített. Mindkét alkotás bizonyítja, hogy a merev keretek ösztönzik a kreativitást, a legtehetségesebb rendezőket is legjobb filmjeikhez segíthetik hozzá.
A képek forrása a CineFest versenyfilmlistája,
ahol további képek mellett a filmelőzetesek is láthatóak.