1.) végig a bitumenen. Az emelkedőket kikerülendő a frissen leaszfaltozott falusi utcán kezdeni. Durván egy villanypóznányi táv maradt burkolat nélkül (vajon miért?). Aztán a bicikliút, ami onnan már végig elvezet. Durván 8-8,5 km. Kicsit szögletes, kicsit hosszabb, mint a többi, feleannyira érdekes, de totál biztonságos. Nagyrészt ki is világítják estefele.
2.) rövidíteni. A hosszú, egyenes utca végén a földútra térni. Cirka fél-egy kilométert zötykölődni a kavicson az árkok közt, számítva kutyára, bicikliszétesésre, úgyhogy kulcsokkal kell felszerelkezni hozzá. Egyik oldalt házak, a másikon bozót, azon túl meg csak a szántás. A végén autóút, megint csak fél-egy kilométer a szélén a hol kisebb, hol nagyobb forgalomban. Aztán a bicikliút legvége. Emelkedők kikerülve, táv 7,5 km-re vágva. Este a földút jó kilométere már kalandosabb, lámpa, reflex, türelem kell hozzá, és talán kalandvágy, egy pici.
3.) élvezni, távolságmérés nélkül. A hosszú egyenes utca végén elfelejteni az utat tovább, a kisvasút sínpárja mellé térni a keskeny kerékpárnyomba. Áthaladni az elhagyatott vasúti hídon, kiérni a pusztára. Az első bekötőúton kievickélni az üdülőtelep szélére, de éppen csak érinteni, és máris betérni a fák közé az utca túloldalán, az erdőbe. Ott vágni át. Csak messziről érezni a szennyvíztisztító ülepítőmedencéit, hallani a menhelyről a kutyák csaholását. Megtalálni a jó ösvényt az elmocsarasodott szakaszok helyett. A síneknél felkapni a bringát és átcipelni. Valahol egészen a cél előtt jönni csak elő az erdőből. Hazafelé, a félnyolc körül végződő órák után szinte istenkísértés lenne. A biciklinek betenne, ahogy régen, újra meg újra.
Ilyen választások vannak. Középút lesz ebből idén is, mérget veszek rá.