A kékharisnyaság természete

Tegyük fel, hogy dél lenne, az a rekkenő fajta, legalábbis így hívják, hogy miért rekken, azt nem tudom, nem ismerem a szavak eredetét. És én ebben a rekkenő délben olyan volnék, mint egy nyűgös, aszott, vánszorgó téldarabka, öregasszon, manó, vagy életunt pénztáros egy közepesen szerény választékkal rendelkező szupermarketben, panelgyűrűbe zárva.

Tegyük fel, hogy dél lenne, az a rekkenő fajta,
legalábbis így hívják, hogy miért rekken,
azt nem tudom, nem ismerem a szavak eredetét.
És én ebben a rekkenő délben olyan volnék,
mint egy nyűgös, aszott, vánszorgó téldarabka,
öregasszon, manó, vagy életunt pénztáros
egy közepesen szerény választékkal
rendelkező szupermarketben, panelgyűrűbe zárva.
Mögöttem park, előttem egy pohár vörösbor,
amit mérsékelt lelkesedéssel iszom,
mert muszáj, állítólag csillapítja a fájdalmat,
a szomjat viszont nem. A kontaktlencsém
és a fénytörés együtt műveli, hogy
szivárványszínű mikroorganizmusokat
vizionálok, amelyek kipöttyözik a levegőt.
Akkor huppan elém az ember a jövőből,
aki nem akar elintézni annyival,
hogy ez csak egy posztkommunista femináci,
hanem esélyt akar adni nekem egy tartalmas,
szép életre. Megvilágosítani, mi a feladatom,
és azt is, mi igazából egy feladat.
Én is elmondanám, hogy a szocreál nekem nem az,
ami neki, mert a szociokulturális emlékezet
megosztottsága az életkor tengelyén
a szélsőségesség felé tendál,
de annyiban hagyom, mert nem én vagyok
a szakember kettőnk közül.
És valójában még nem ismerem őt,
ő se engem, ez csak egy fantazma,
amelyben én a jelenben elképzelem
a múltat, amiben felbukkant a jövő,
Télapó-arcú, rengő tokával és egy zsák krumpli súlya.
Ezt végigvonszolni a Bagolyvár utcán, elismerésem.
Próbálok én is nyitott lenni, na.
Csak értené meg, hogy ha a fenti jelzők
bármelyikének halovány esélye is felmerült volna,
én már réges-régen meg lettem volna mentve,
és nem szorulnék rá, bár így se szorulok,
mert nem kértem, de ő úgy gondolja.
Beérném erdei bogyókkal,
de ő a méhem gyümölcsét akarja,
én meg azt mondom, nem egészen így
képzeltem el a bolgárkertészetet,
amely itt terült el, pontosan, ahol most ülünk.
Borszagút böffentek, majd bólintok:
hallgatom magát, mondja csak.
Bár nem működik, kedves uram,
nem mű-ű-űködik, hangsúlyozom,
nem tudok én ennek megfelelni,
csapom le az olyan mondatfoszlányokat,
hogy „csak így lehetsz boldog”, „én csak jót akarok”,
„az anyaság az egyetlen, amiben igazán ki tudsz teljesedni”,
„a méhed a jövőd, nem a szavaid”, „ne ellenkezz a természettel”.
Tegyük fel, hogy ilyeneket mondana, nem mondott,
nem is gondolt, ez a vezérlője, ez működteti.
Ami engem lefagyaszt, ugrálok, mint egy bezárhatatlan
ablak a monitoron, rajtam már a Ctrl+Alt+Del sem segít,
maximum ez a bor meg a sakálként mögém lopakodó alkony,
hogy eggyé váljak a ragadozókkal, az éjszakával,
ennyi vagyok, flóra meg fauna, ő meg csak felméri
a terepet, mit lehet itt építeni.