Az álarc

Mindig is így ment ez itt: alighogy elvonult a vihar, elősereglettek vityillóikból és házaikból, s a dűnék között leszállingóztak a partra, izgatott reménykedéssel, hogy szerencséjük lesz és találnak valami értékeset. Mintha valamilyen hívást követtek volna, egy felszólítást, úgy mozogtak; ha a vihar által partra sodort holmik közt valami rendkívülit fedeztek fel, meggyorsították a lépteiket. Elégszer megfigyeltem már.

Mindig is így ment ez itt: alighogy elvonult a vihar, elősereglettek vityillóikból és házaikból, s a dűnék között leszállingóztak a partra, izgatott reménykedéssel, hogy szerencséjük lesz és találnak valami értékeset. Mintha valamilyen hívást követtek volna, egy felszólítást, úgy mozogtak; ha a vihar által partra sodort holmik közt valami rendkívülit fedeztek fel, meggyorsították a lépteiket. Elégszer megfigyeltem már.

Nem volt ez másként azon a nyárutón sem, amikor a nagyapámnál, ahogyan hívni szoktuk, Opa Klaasnál töltöttem a szemeszterek közti szünidőt. Az idevalósiak számára ő volt a szigeti fogadós. Aki bármely napszakban valami élénkítőt rendelt nála — rumot, grogot vagy Aquavitet[1] —, az soha nem volt kénytelen egyedül inni nála, a nagy mesélőnél, a türelmes hallgatónál. Minthogy meggyőződése szerint minden létezőnek kell, hogy neve legyen, fogadóját Blinkfeuernek, Villogó jelzőfénynek nevezte el. Négy vendégszobája volt, a legnagyobbat díszteremnek hívta; rég elszáradt, őszi virágokból font girlandok voltak hivatva az ünnepi hangulatot hitelesíteni. Amíg a vihar tartott, egy, a sziget életét megismerni kívánó bajor turistacsoport használta a dísztermet szükségszállásként — vidám emberek, akik miközben a szél mind hevesebb lökésekkel tépázta-fosztogatta az amúgy is szegényes kertet, dalra gyújtottak és hegyeik szépségét ünnepelték.

Hogy le tudott csendesedni minden egykettőre! A tenger, mint aki kiadta dühét, szelíden görgött a partra, a levegőben a kimerültség szokatlan csendjét lehetett érezni, ám aztán hirtelen ismét felhangzott a tengeri madarak hangja, örökös civakodásuk és éles figyelmeztető kiáltásaik. Itt-ott emberek léptek ki a házukból, és az eget fürkészték. A horizonton feltűnt a parti őrség szürke járőrhajója, lassan húzott tova: maga a megtestesült biztonság. De nagy hajókat is lehetett látni, a Maersk, a Hapag-Lloyd és a China Shipping konténerszállító óriásait, Hamburgba tartottak, és felépítményük meg a rakományuk olyan magas volt, mintha a földet szántották volna.

A Blinkfeuer alatt, ott, ahová most nem értek el a hullámok, két férfi egy fémszürke konténer átvizsgálásának szentelte figyelmét, amelyet a vihar sodort le a fedélzetről. Még mielőtt sikerült volna kinyitniuk, odaértem hozzájuk és felajánlottam nekik a segítségemet. Nem válaszoltak; nyilván így akarták értésemre adni, hogy az óriási fémládát saját víz hozta leletüknek tekintik, és nem kívánnak rajta osztozni. Kiderítettem, hogy a konténert Sanghajban rakták föl a China Shipping hajójának fedélzetére, címzettje pedig egy hamburgi múzeum; ennyit lehetett megállapítani: a Néprajzi Múzeum felirat annyira elmosódott, hogy csak kitalálni tudtam. Miközben néztem a férfiakat, hogyan serénykednek, igyekeztem elképzelni, mi lehet a konténerben; gondoltam selyemköntösökre, leheletvékony porcelánra és művészien faragott ópiumpipákra. Amikor láttam, milyen nehezen boldogulnak a csavarok kioldásával a konténeren ügyködők, újra felajánlottam a segítségemet; most egy kézmozdulattal jelezték, hogy elfogadják. Egyikünk sem szólt egy szót sem; döbbenten és tanácstalanul néztünk egymásra — a konténer egyik részében, prémekbe és gyapjúba ágyazva álarcokat, főként állatokat ábrázoló maszkokat találtunk. Az egyik férfi azonnal az arca elé is tartott egy békaálarcot, és vidám, kuruttyoló hangot hallatott hozzá. Társa is felpróbált egy álarcot; szemmel láthatóan tetszett magának lóként. Leletünktől föllelkesülve gyors egymásutánban különböző maszkokat próbáltunk föl; disznófejjel nevettünk egymásra, kecskebakként mekegtünk, medveként brummogtunk — ennél gyorsabban és spontánabb módon még soha nem harapózott el itt a jókedv, mint ezen a napon, amikor a vihar megajándékozott minket ezzel a konténerrel. Bár soha korábban nem láttam ezt a két embert, az álarcok hatására váratlanul közel kerültünk egymáshoz, vállon veregettük és ijesztgettük egymást, eljátszottuk a félelmet és a rokonszenvet. Ha nem állt is szándékunkban, ami itt akaratlanul megmutatkozott, az az állatok ritkán megvalósuló megbékélésére volt példa.

Álarcosan s azzal a szándékkal, hogy megmutassuk magunkat Klaas nagyapának, meg igyunk is valamit, fölballagtunk a Blinkfeuerhez. Egy Rajna-vidéki családot leszámítva nem volt vendég a fogadóban. Egy pillanatnyi meglepettség után a felnőttek úgy intettek nekünk, mosolyogva, mint az ismerősöknek, a fiú viszont az apja háta mögé bújt. Klaas nagyapa csak mosolygott és azt kérdezte: — Na, kit hoz a szél a házamba? — és miután elmondtam, honnan valók az álarcok, azt mondta (úgy hangzott, mint valami bennfentes megállapítása): — Igen, igen, a China Shipping Line. — Meg sem kérdezve, mit szeretnénk, sört és röviditalt szervírozott, ugyanezt engedélyezte magának is, és mint mindig, a kellemes szigeti időzésre ivott. Hogy vele ihassunk, le kellett vennünk az álarcainkat; ekkor egyik-másik arcon bocsánatkérő mosoly jelent meg.

Én egy jóltáplált sárkányt ábrázoló álarcot választottam, amely mindazonáltal nem volt ijesztő vagy fenyegető, sokkal inkább olyan, mint aki hunyorít, már-már cinkosan. A sarokablakomból láthattam, hogy a Blinkfeuer felé tartók közül senki nem mulasztotta el, hogy egy pillantást vessen a konténerbe. Csodálkozva és jókedvűen mutogattak az álarcokra, némelyiket kivették és fölpróbálták, kísérőiktől véleményt, minősítést várva.

Ekkor hirtelen megpillantottam Lénát. Sortot és szandált viselt, szőke fürtjeit homlokpánttal regulázta meg. Két ízben nyerte meg a sziget kajakbajnokságát, és győzelmét dupla eszkimó-átfordulással[2] ünnepelte. Szép volt. Remekül beleillett volna a fényképe bármilyen, a sziget nyári örömeit ajánló-népszerűsítő hirdetésbe. Tétován lépett oda a konténerhez, belenézett, kotorászott egy pillanatig, osztályozott, válogatott, majd egy vadmacska-álarc mellett döntött, amely — mint később megállapítottam — hasonlított valamelyest egy tigrisre. Amint belépett, rögtön odaintegettem neki, ám mielőtt odajött volna a sarokasztalomhoz, mintegy kutatóan körülnézett, s legodaadóbban egy atlétikus alkatú fickót üdvözölt, akinek arany nyaklánca tűnt fel nekem, s aki egy kimondottan intelligens külsejű patkány maszkját öltötte fel. Rögtön gondoltam, hogy ez Jonas, az úszásoktató lehet.

Lénának nem volt más ötlete, mint hogy egy doromboló hang kíséretében letelepedjék az asztalomhoz. A sört és a töményet elhárította; gin-tonicot rendelt Klaas nagyapánál. Tudtam, hogy az apja hálókészítő — fenékhálók, angolnavarsák, állítóhálók a laposhalaknak —, azt is tudtam, hogy főszezonban elvállalt egy helyettesítést az életmentő társaságnál. Érdeklődve nézegette az álarcot, majd egyszer kissé félénken végigsimított a sárkányarcon. Mosolyogva megkérdezte: — Félnem kell tőle? — Még nem — feleltem.

Mivel itt mindenkit kikérdeznek és -faggatnak, nem lepett meg a kérése, hogy meséljek neki magamról; kíváncsisága csak annak megerősítése volt, hogy idetartozik. Mennyi ideig tart a pedagógiai stúdiumom, mi mindenről van ott szó, mindenért fizetni kell-e, s végül azt is megkérdezte, milyen szakmai kilátásaik vannak a pedagógiát végzetteknek. Amit és ahogyan tudtam, elmondtam neki magamról; elmeséltem, bele a macskaarcába, amely mit sem változott, közönyösen fogadta mindazt, amit csak hallott. Egyszer azonban megfogta és könnyedén megszorította a kezem; ezt leginkább köszönete jelének tudtam tekinteni. Elvégre aki elbeszél valamit, az akarva-akaratlanul föltárulkozik valamennyire, függetlenül attól, miről és milyen szavakkal beszél; még ha sok mindent elfednek és eltorzítanak is a szavak, akkor is jellemzik az elbeszélőt.

Szerettem volna megcsókolni, de valahogy nem akaródzott az álarcra nyomnom a számat, noha Léna világoskék szeme mintha erre várt volna. Hogy jobban érezzem a közelségét, szorosan odahúzódtam hozzá, könnyedén a vállára tettem a karom és hízelgőnek szánt hangot hallattam. Nevetett és vidám dorombolással válaszolt.

Jócskán meglepődtem, amikor a medve rövid habozás után a béka mellé telepedett; nem rejtettek el eleget az álarcaik. A felkarján látható tetoválások nem hagytak kétséget afelől, hogy a medve Asmussen, a békaarc mögött pedig Hauke Just rejtőzik, aki leleplezte magát, amikor a tubákoszacskójából csippentett. Köztudott volt a szigeten, hogy kölcsönös ellenszenv fűzi össze nemcsak őket, de a családjaikat is; halászhálók, mindenekelőtt varsák titkos fosztogatásával gyanúsították egymást, és nem tudták megbocsátani egymásnak, hogy egy mentőakcióban kudarcot vallottak a tengeren. Köszönés nélkül, némaságba burkolózva éltek egymás mellett, így hát nem csak az én figyelmemet keltette föl a közeledésük. A medve és a béka feszült figyelemmel mustrálgatták egymást, úgy tűnt, mindketten várnak valamire — a szigeten oly sokakra jellemző komótos léptű gondolkodásból magától megtermett a türelem. Nem tudtam eldönteni, melyikük ragadta meg elsőként a poharát, a medve vagy a béka; mindenesetre fölemelték és koccintottak, majd ittak és nevettek; némiképp elkínzottan nevettek, s közben szemlátomást elfelejtették, mi volt az akadálya oly hosszú időn át annak, hogy szóba álljanak egymással. Klaas nagypapa, aki szintén szemtanúja volt a jelenetnek, rögtön levonta a konzekvenciát, odament hozzájuk egy üveg töménnyel, és újra töltött nekik.

Léna valósággal fújtatott a lelkesedéstől. Levette az álarcát és levegőt legyezett magára.

— Láttad ezt, Jan? Ez nem lehet igaz.

A terembe imitált kacsázó járással most betotyogó kacsát, aki épp helyet keresve jártatta végig tekintetét a helyiségen, lanyha taps fogadta. Nemcsak lehetséges; egészen bizonyos volt, hogy Frauke Pienkogel az. Mindenki fölismerte. Nem kedvelték különösebben; egyedül élt egy nagy nádtetős házban. De ha nem kedvelték is, egyfajta komor tisztelettel beszéltek róla. Ennek egyik oka az volt, hogy ő volt az egyetlen a szigeten, aki tudott tenyérből olvasni, s ezt honorárium ellenében művelte is, helybélieknek, nyári vendégeknek és rövid időre itt kikötő hajósoknak egyaránt. Klaas nagypapa fölém hajolva idesúgta: — A legsoványabb kacsa, amely valaha betévedt a Blinkfeuerbe. — Majd anélkül, hogy a kívánságát tudakolta volna, egy dupla pálinkát hozott Pienkogel kisasszonynak. Koccintani akartam a cingár kacsával; ő először elfordult, ám azután nyilvánvalóan meggondolta magát, és mégis úgy döntött, hogy fölemeli a poharát. Hogy miért fenyegetett tréfásan, nem értettem rögtön; föltételeztem, hogy a sárkánynak szólhatott a fenyegetés.

Oldott hangulat uralkodott el; a társaság állathangokat utánzott és a rokonszenv gesztusait imitálta. Tovább fokozódott a jókedv, amikor Klaas nagypapa rövid távollét után stilizált kutyaálarccal lépett be, mire rekedt ugatással és hörgéssel üdvözölték. Még Ingo Dornholt is ugatott, akiről mindenki tudta, hogy elvesztett egy pert Klaas nagypapa ellen; Ingo most majomálarcot viselt. Egyikünket sem lepte meg, hogy kezet nyújtottak egymásnak, és hosszan kitartották a kézfogást. Léna hozzám simult. — Szép, nem? — mondta. Levettem az álarcot és megcsókoltam; ő visszacsókolt.

Mintha Klaas nagyapa kitalálta volna, mire vágyunk, váltott pár szót Fiersennel, a szakácsával, aki, mint oly gyakran, most is engedett a hízelgő taps unszolásának, s hamarosan a tangóharmonikájával jelent meg, és a védjegyévé vált melódiával, az Egy hajó Sanghajba tarttal köszönte meg a bátorítást. Nem akartam hinni a szememnek, az első két táncos ugyanis a medve és a kacsa volt. Visszafogottan táncoltak, szorosan átölelve egymást, s egyben átéléssel is; ez a többiek számára felhívás volt, hogy kövessék a példájukat. Ilyesmi bizonyosan nem esett még meg a Blinkfeuerben, mert lám, akik a hétköznapokban nem vettek egymásról tudomást vagy legfeljebb lesajnálásra méltatták egymást, most egyszeriben utat találtak egymáshoz és élvezték a szokatlan párosságot. Léna sem tudott nyugton ülni, ide-oda hajladozott, könnyedén dobolt a combján, mondta a Fiersen játszotta dal szövegét, s közben olyan kifejezést öltött az arca, mint aki kutat magában valami után; úgy tűnt, az emlékei közt keresgél. Nem kellett annak rendje és módja szerint fölkérnem, elég volt biccentenem neki, és táncolni kezdtünk. Csak egyszer táncoltunk, mert a következő dalnál — a Vigyél messzire, szőke matrózom kezdetű lassú, vágyakozó dal volt — több pár is felállt, egymás csípőjét fogva vonattá kapaszkodtak össze, és komótosan, de jókedvűen kerülgették az asztalokat és a székeket. Időnként egy-egy örömkiáltást lehetett hallani. Nem lepett meg, hogy a vonatot alkotók a dal végén belső késztetésüknek engedve átölelték egymást; az volt az érzésem, hogy gratulálnak egymásnak. Klaas nagypapa elérkezettnek látta a pillanatot, hogy magához ragadja a szót: — Figyeljetek csak ide mindnyájan — kezdte. S mivel úgy érezte, fogékony hangulatban vannak a jelenlévők, azt indítványozta, válasszák meg az est legjobb álarcát. Nem sokáig tartott a meglepett csend; ahogy arra nyilván számított is, tapssal és kiáltásokkal elfogadták a javaslatát. — Jó — nyugtázta a sikerét —, jó, rendben. — Majd kimondta a „maszkválasztás” szót, amelyet aztán többen is használtak. — Hát akkor jöjjön a maszkválasztás — mondta, és már szólította is a zsűrit: egy döntnökinek kinevezett asztalhoz ültette Ingo Bornholtot és Lénát, saját magát pedig megtette zsűrielnöknek. A zsűritagokat fölszólította, hogy vegyék le az álarcukat. Biztos voltam benne, hogy a sárkányommal megnyerem a vetélkedést.

Egyesével szólítottak a bírálók asztala elé; nem a saját nevünkön, hanem ki milyen álarcot viselt: a béka, legyen szíves, a kacsa, a kutya, a sárkány, és mi sorban odaléptünk; jól megnéztek maguknak, elemeztek, és annak a tipikus hangnak alapján is minősítettek, amelyet hallatnunk kellett. Nekem csak egy szaggatott fújtató sziszegés jutott eszembe.

Miután mindegyik álarc megmutatta magát, megkezdődött a zsűri suttogó tanácskozása, s minthogy hamar látszott, milyen nehezen születik egyetértés, Klaas nagypapa igyekezett a döntéshozatalt is, a türelempróbát is megkönnyíteni — 11-es szélerősségnek hívták a pálinkát, amelyet fölszolgált. A zsűri köszönettel fogadta a felajánlást, ittak egymás egészségére, újratöltették a poharukat, és szemlátomást örömüket lelték benyomásaik és ítéleteik kicserélésében.

A sárkányom nem nyerte meg a maszkválasztást, ahogyan a béka sem és a kacsa sem. A zsűri döntését, amelyet Klaas nagypapa ismertetett, a résztvevők hitetlenkedve és csalódottan fogadták, legalábbis közvetlenül a kihirdetése után. — Alapos mérlegelés és egyeztetés után — hangzott Klaas nagypapa tolmácsolásában a döntés — arra az eredményre jutottunk, hogy egyik álarc sem érdemli meg az est legjobb álarca kitüntetést. Mindegyikben kifejeződik valami, mindegyik megjelenít valamit, például a bátorságot vagy éppen a hűséget, a ravaszságot nem kevésbé, mint a kitartást, így aztán bármelyiket kiemelni annyit jelentene, mint a többieket, a kiválasztottal egyenértékűeket méltatlanul figyelmen kívül hagyni. Mindegyik jelöl valamit, mindegyik javaslatot tesz arra, miként állhatunk a leginkább helyt a világban, milyen tulajdonság segít a világ kínálta feladatokkal megbirkózni. — Klaas nagypapa meggyőzte hallgatóságát; miután elég időt hagyott nekik mondandójának megemésztésére, ki is fejezték — némelyek látványos lelkesedéssel — egyetértésüket.

Cornelia álarc nélkül jött oda az asztalomhoz. Egy szintén a düsseldorfi művészeti akadémián tanuló évfolyamtársnőjével osztozott egy szobán a Blinkfeuerben. Izgatottan lapozta föl a rajzolótömbjét, és megmutatta, milyen feladatot kapott. A szigeten látott arcokat kellett lerajzolnia, s nekem nem esett nehezemre Madsen kereskedőt, Künzelt, a világítótorony őrét, no és persze Klaas nagypapát felismerni. Hogy miért tartott engem a szigetre való arcok egyikének, nem tudtam meg tőle, mindenesetre amikor megkért, hogy lerajzolhasson, belementem, ám egyúttal sajnáltam, hogy Léna fölállt és átsétált egy másik asztalhoz.

Levettem az álarcom, és magam elé tettem. Figyeltem Corneliát, amíg a portrémon dolgozott. Nem lepett meg, ami az arcán tükröződött. Álszemérem nélkül indult felfedezőútra; elhúzta az ajkát, fölvonta a szemöldökét. Miközben felismerhetően igyekezett lerajzolni, mosolyogva bólintott. Összeráncolta a homlokát, majd úgy rázta a fejét, mint aki elhárít valamit. Akaratlanul is föltettem magamban a kérdést, vajon miért sötétült el hirtelen az arca. Arra is kíváncsi lettem volna, mit jelentsen a halk sziszegő hang, és miért vakarta meg hátulról a fülét bizonytalanság klasszikus mozdulatával. Hogy miért ráncolta az orrát, arról legföljebb feltételezésem lehetett. Az arcán röviden felfénylő diadal és a határozottság, amellyel a színes ceruzával bánt, valamilyen javítás szükségességére utalt. Többször eltartotta magától a lapot, és fejét oldalra hajtva tanulmányozta. Próbáltam megfejteni magamnak, miért nézte újra meg újra — vizsgálódva, megbizonyosodást keresőn — az álarcot.

Hirtelen csend lett. Mindnyájan a bejárat felé fordultunk, ahol három egyenruhás férfi jelent meg. Vezetőjük karját fölemelve csendet kért.

A parti őrség emberei voltak. Elöljárójuk, a parancsnok vagy a főnök bocsánatot kért a zavarásért; szó szerint ezt mondta: — Sajnálom, hölgyeim és uraim, de kénytelen vagyok egy pillanatra megzavarni ezt a hangulatos, vidám összejövetelt. — Aztán, mint aki jegyzőkönyvet diktál, folytatta: — Itt jogtalanul fölnyitották a China Shipping Line egyik konténerét, és tartalmát jogtalanul magukhoz vették. Ezennel felszólítom önöket valamennyi eltulajdonított tárgy visszaszolgáltatására. — Intésére két egyenruhás társa elfoglalta posztját az ajtó mellett, és fölszólítottak minket, hogy egyenként hagyjuk el a helyiséget.

Lénát kerestem; ő is felállt, megtapogatta az álarcát és besorolt az ajtó előtt képződött sorba, és az egyenruhásokhoz érve nem jutott más eszébe, mint egy imitált csókkal átadni nekik a vadmacskát. Asmus Asmussen leadta a medvét, Hauke Just a békát; nekik megköszönték. Az egyenruhás, akinek átadtam az álarcomat, nyilván el akart sütni egy poént, legalábbis miután kis ideig összehasonlítva mustrálta a sárkányt és engem, ezt mondta: — Nem állapítható meg hasonlóság.

Amikor Prugnitz következett, kisebb incidensre került sor. Prugnitz tetszett magának kakasként, így nem akaródzott neki levenni az álarcát, hőzöngött és fenyegetőzött, mire az egyik egyenruhás feljogosítva érezte magát letépni róla az álarcot. Mielőtt még kimondhatta volna, kiről rántotta le a maszkot, Prugnitz mellbe vágta, félrelökte, és kiviharzott a szabadba. Először a dűnék felé rohant, majd meggondolva magát a vihar elől egy helyre gyűjtött strandkosarak felé vette az irányt. Itt szem elől vesztettem; két üldözője is feladta.

Az egyenruhások ezzel elvégzettnek tekintették a dolgukat. A főnök szemügyre vette a feltornyozott álarcokat, és kijelentette, hogy ezek a jogtalanul eltulajdonított tárgyak ezennel elkoboztattak, és tulajdonosuk a jövő héten értük jön. Kinyittatott Klaas nagyapával egy szekrényt, ő maga helyezte el benne az álarcokat, és Klaas nagypapához fordult: — Jövő héten megszabadítják a holmitól. — Ezután parancsot adott az indulásra, és az egyenruhások elvonultak.

Hogy min különbözött össze Asmus Asmussen és Hauke Just, nem volt világos, mindenesetre először fenyegették egymást, aztán szorosan egymással szemben állva kihúzták magukat, ahogy csak bírták, pontosan úgy, mintha a magasságukat akarnák összemérni, majd jöttek az első ütések, végül egymás átkarolásával, birkózófogásokkal próbálkoztak. Nem lepett meg, hogy a nézők egykettőre két szurkolótáborra szakadtak, amelyek élénk kiabálással biztatták favoritjukat, és nem sok híja volt, hogy rájuk is átragadjon a harci kedv, s a két küzdő példáját követve ők is egymásnak essenek.

Léna egy intéssel odahívott magához, s amikor odamentem, kézen fogva magával húzott, ki a helyiségből, a földühödött emberek közül, akiket mindössze egy sajnálkozó mosolyra méltatott. A kitaposott gyalogúton mentünk az apja fészeréig, ahol Léna azt mondta: — Gyere, Jan, köszönjünk be az öreghez. — Apja épp egy kivetőhálóhoz  szabta le a zsinórt. A hálókészítőt megpillantva rögtön az jutott eszembe: Na, neki nem kell álarc; így, ahogy van, máris nyúlnak nézheti az ember. Lénának kétszer kellett elismételnie a nevemet; az öreg, miután Léna fölvilágosította — Jan a Blinkfeuer panzióból — bizalmatlanul nézett rám. Azt tudakoltam tőle, mik a kivetőháló különleges jellemzői; úgy tűnt, örül a kérdésemnek. Tudtam, hogy kivetőhálókat főleg a folyami halászatban használnak, Dél-Amerika folyamain, s ő biztosított, hogy a halászok gyakorlott hálóvetők, tulajdonképpen hajítók. Nyilván valamilyen hirtelen ötlete támadt, legalábbis vigyorszerűen elhúzta a száját, amitől láthatóvá váltak a metszőfogai, megragadta a kivetőhálót, és rám szólt, hogy álljak nyugodtan egy helyben, majd beleegyezésemet be sem várva bemutatta, milyen lehetőségek rejlenek a hálójában. Egy rántással mintha életre keltette volna a földön heverő hálót, meghúzta a zsinórt, húzta és egyidejűleg körkörösen mozgatta a kezét, egyre gyorsabban körözött, amitől a háló fölemelkedett és tányérszerű formát vett föl, egyre följebb emelkedett, szemmagasságig, az öreg ekkor rám dobta, meghúzta a zsinórt, és meg voltam fogva; tetőtől talpig a háló foglya voltam. Léna tapsolt örömében: — Meg vagy fogva, Jan, meg vagy fogva.

Miközben megszabadított a hálótól, egy dalt dúdolt. Amennyire a töredékesen hozzá énekelt szöveget értettem, valakinek a megérkezéséről szólt, hosszú várakozás utáni vágyott megérkezésről, és a „Vei vei vang” szavakkal egy ígéret ismétlődött benne.

A kávét, amit az apja kínált, elhárította, kárpótlásul megígérte az öregnek, hogy majd legközelebb, és azt mondta, várnak ránk, így az apja elengedett minket. Búcsúzóul a vállamra tette a kezét.

Léna meg akart mutatni valamit, volt egy kedvenc helye a dűnék között, ahová elvonult, ha egyedül akart lenni, egyedül a széllel, a homokkal és a tengeri madarakkal; oda vezetett most el. A dűne gerincén levő mélyedés ki volt bélelve egy sátorlappal, itt-ott visszapergett rá a homok. — Itt senki nem lát — mondta Léna, leült és kimutatott a tengerre. Szótlanul ültünk egymás mellett — olyan hallgatással, amely időnként legalább annyit jelent, mint a szavak. Homokszemeket fújtunk és fricskáztunk le egymás bőréről; Léna érintései nyomán futó boldogságot éreztem. Magától támadt föl bennünk a tartósság iránti vágy. Elnyújtóztunk egymás mellett fekve; mielőtt megállapodott a kezem, elkalandozott Léna hátán és csípőjén. Úgy éreztem, beszélni akarnék, jó volna valamit mesélnem, de nem tettem, talán mert attól tartottam, a szavak által elillanhatna, elveszhetne valami. Magamban azonban elképzeltem valami szépet és kellemeset; világosan láttam magam előtt a házacskát, amelyben lakni fogunk, láttam, amint Léna az ajtóhoz, majd a virágoskerten át a kapuig kísér, és integet utánam, amikor mindennapos utamra indulok az iskolába. Eközben az otthonos érzéstől kísért képzelődés közben elaludhattam a melegben.

Álmodtam. Álmomban álarc volt rajtam, a kompkikötő és a világítótorony környékén ténferegtem, az üdülővendégek derűsen, a helybéliek fejcsóválva üdvözöltek. Egyszeriben gyerekek is voltak ott, egy egész gyereksereg. Követtek, körülálltak; az egyik fiú arra utazott, hogy provokáljon, hangos beszólásokkal és gyors, csattanós ütésekkel. Meggyorsítottam a lépteimet; a strandkosarakig menekültem a gyerekek elől. Miután magam mögött hagytam a gyerekcsődületet, megálltam, hogy kifújjam magam. Csak némi idő múltán vettem észre, hogy éppen a mi bankunk kirakatüvege előtt állok; csak akkor tudatosodott bennem, amikor Brodersenné odalépett a pénztárablakhoz. Egyetlen ügyfél sem volt a bankfiókban. Brodersenné bizonylatokat kezdett lefűzni, utánaszámolt valaminek, összehasonlított ezt-azt, összekattintotta a gyűrűs gyűjtőmappát. Jóindulatú arcán csak elégedettség kifejezése, semmi más. Ám azután fölpillantott, meglátott, és hirtelen félbehagyta, amit épp csinált. Először hirtelen megmerevedett az arca, egészen megzavarodva nézett rám, hitetlenkedve is; kinyitotta a száját, alighanem kiáltott is, és bezárta a kasszát. Pár mozdulattal jeleztem neki, hogy be akarok menni hozzá, erre ijedten nézett körül; fedezéket vagy menekülési utat keresett a tekintetével. Besétáltam a bankfiókba, és üdvözlésként ezt mondtam: — Csak nyugodtan, jóasszony, ha okosan viselkedik, nem lesz semmi baja. — Ülve maradt a helyén, kihúzta a kassza zárjából a kulcsot, és mintegy önkiszolgálásra buzdítva elém tartotta. Kinyitottam a kasszát. Csak fémpénz volt benne. Kimarkoltam egy marékravalót, és kimentem vele a gyerekekhez, akik meglepetésemre álarcot viseltek; nem mindegyik ugyan, de némelyikük igen. Szorosan körém gyűltek; én szétosztottam köztük az érméket. Csodálkozva nézegették őket, majd szökdécselni és táncolni kezdtek, ám hirtelen, mint akik megijedtek valamitől, abbahagyták. Egy kürtjelre, amely álmomban is elhatolt hozzám, mozdulatlanná merevedtek.

Fölriadtam. Léna mellettem már felült, és a strandőr kis sátrára mutatott, amely mellett zászlót lobogtatott a szél. — Mennem kell — mondta, fölugrott és dűnék között leszaladt a strandra, ahol összegyűltek már néhányan; köztük volt Klaas nagypapa is, aki a kajakversenyeket kitalálta. Az öreg, szakállas strandőr elmondta nekem, hogy most csak egy úgynevezett előfutamra kerül sor, amelyen bárki részt vehet, így a vakációzó vendégek is a strandon fölsorakoztatott kölcsönhajókkal. Két fémhordó közt egy kötél úszott a vízen, az jelölte a rajtvonalat.

Klaas nagypapa világítópisztollyal a kezében odament a rajtvonal közelébe, utasításokat adott, figyelmeztette a résztvevőket és a nézőket a legfontosabb szabályokra, s amikor megpillantott, tüstént odaintett magához: — No, Jan, most mutasd meg, mit tudsz; viheted a kajakomat. — Egy lövéssel a rajtvonalhoz hívta az indulókat, összesen hat csónakot. A résztvevők kezüket fölemelve, ösztökélő biccentéssel vagy mosollyal üdvözölték egymást. Hogyogy elkerüljék a rajthibát elkerüljék, a versenyzők a rajtvonal előtt rövid, erőteljes evezőcsapásokkal marasztották egy helyben könnyű hajóikat. Mellettem Léna ült a csónakjában, mint aki összenőtt vele; egyenesen vízi lénynek lehetett volna nézni, aki így született. Két kézzel fogta a kajakevezőjét, rajtra készen, egyszer könnyedén végig is simított rajta, mintha biztatni akarná.

A startlövéssel egy időben bevonták a zsinórt, és megkezdődött a verseny. Nem volt nyugodt a rajt; hirtelen kiáltások hangzottak föl, vezényszavak, buzdító kiáltások; nem a part felől, maguk a versenyzők igyekeztek e hangok által szabadulni belső feszültségüktől, fölrázni és doppingolni magukat. Lénával egyvonalban haladva láttam, hogy nemcsak nyugalom ült ki az arcára, hanem keménység és elszánt igyekezet is, és hallottam a kiáltásait, amelyekkel nagyobb erőbedobásra és kitartásra tüzelte magát — ez időnként nehéz, erőlködő nyögésnek hangzott. Megpróbáltam elhúzni mellette, húztam az evezőt és lapátoltam, olyan kapkodva merítettem a vízbe, hogy nem tudtam tartani a saját ritmusomat; nem sikerült Lénát magam mögött hagynom. Hosszabban, és úgy tűnik, erőteljesebben is húzta az evezőt, mint én, és amikor láttam, hogy buzdító kézmozdulatot tesz, megéreztem, hogy ő itt a legfőbb riválisom. De miután beláttam, hogy lehetetlen utolérnem, már csak kelletlenül és gépiesen eveztem, és beértem az egyik utolsó hellyel. Hirtelen azonban, mintha valami gyengeség vett volna erőt rajta, megtört a lendülete és lelassult, úgyhogy ismét föl tudtam zárkózni hozzá; hajóorr hajóorr mellett eveztünk a cél felé, így is haladtunk át a célvonalon, tapsot aratva a parton álló nézőktől. Pajkos kedvében, vagy mert titkos szándéka szerint alakultak a dolgok, Léna előadta különleges mutatványát: oldalra billent, bele a vízbe, prüszkölve ismét felbukkant, és pontosan ugyanolyan tartásban ült a kajakjában, mint verseny közben.

Klaas nagypapa ez után az eszkimó-átfordulás után el nem mulasztotta volna, hogy gratuláljon nekünk a szokásos kézszorításával, amely ezúttal a megszokottnál tovább tartott; közben olyan sürgetően nézett, felváltva hol egyikünket, hol másikunkat, mint aki magyarázatot vár. A szerencsekívánatok után közölte velünk, hogy van nála egy tetszés szerint beváltható bónuszunk a Blinkfeuerbe. Gratuláltam Lénának, ő pedig megveregette a vállam.

Mintegy önkéntelenül támadt a sürgető vágy, hogy kettesben legyünk; szavak nélkül megállapodtunk, fölsétáltunk a Blinkfeuerhez, a hátsó ajtón mentünk be, fölvittem Lénát a szobámba, amely korábban lomtár volt, de most betettek egy ágyat, egy jókora ágyat, amelyben egy egész család elfért volna a szigetről. Léna nem ült le; csukafejessel vetette magát az ágyra. Sorban fölemelgette a fejtől föltornyozott könyveket, átfutotta a címeket, majd vállat vonva visszatette őket, és azt mondta: — Éhes vagyok, Jan.

Mivel Klaas nagypapánál bármely napszakban lehetett szendvicset kapni, kivettem az ivószoba üvegvitrinjéből néhány szelet vadászkolbászos, sült makrélás és fűszeres sajtos kenyeret, megtöltöttem egy poharat íróval, s az egészet egy kézzel festett tálcán szolgáltam fel Lénának. Ilyen odaadással, így átadva magát a pillanatnak még soha senkit nem láttam enni: minden harapás után lehunyta a szemét, mintha föl kéne derítenie vagy kutatnia valamit, vagy újra fölfedeznie egy elfelejtett ízt, egy ismerős aromát. Segítettem neki üresre enni a tálcát. Azután elővettem, amit addig a pulóverem alatt rejtegettem, és amelynek láttán Léna felujjongott: két álarcot, amelyet a szekrény mellett elmenve az elkobzott maszkok kupacából emeltem el — a vadmacskát és a sárkányt. — Hogy újra fölismerjük egymást — mondtam. Föltettük az álarcokat, doromboltunk, vidáman fújtunk egymásra; azt játszottuk, amire az álarcok ösztönöztek. Miután egyszer gyorsan, és nem igazán eltalálva megcsókoltam, Léna azt mondta: — A sárkány most megcsókolta a tigrist —, mire én: — Mérföldkő az evolúcióban.

Szorosan egymáshoz simulva feküdtünk, ám én közben nem tudtam elterelni a figyelmem a házban hallható zajokról: léptekről, a házban beszélők hangjáról, ajtócsukódásról. Léna nyilván érezte az idegességemet avagy az aggodalmamat; anélkül, hogy abbahagyta volna a kedveskedést és a cirógatást, lehalkította a hangját. Megkérdezte, nem kéne-e együtt elutaznunk; Spanyolországba, a maga részéről Spanyolországra gondolt, ez volt az az ország, amelyet meg akart ismerni. Sokat hallott Spanyolországról, a tájak szépségéről, arról, milyen barátságosak az ottaniak; velem együtt akarta fölfedezni az országot. Javaslatára elhatároztuk, hogy félretesszük az alkalmi munkákkal (ő az apjának besegítve, én Klaas nagyapának) keresett pénzünket. Annyira beleéltük magunkat a tervünkbe, hogy szemernyi kétségünk nem volt: elég pénzünk fog összegyűlni. Csendes öröm töltött el, hogy így megállapodtunk, merre is induljon a közös utunk, s a jövőnk egy darabkájának anyagi fedezetéről is gondoskodtunk. Léna fölugrott az ágyról. Sajnálkozóan fájdalmas kifejezéssel az arcán azt mondta, most sajnos mennie kell, mert várják otthon. De csak miután megbeszéltük a másnapi találkánkat kedvenc helyére a dűnén, engedtem útjára. Kevésszer csókoltak meg hevesebben, mint akkor Léna. Az ablakból utána néztem; láttam, hogyan távolodik, időnként hirtelen szökdécselésre váltva; nyilván örömében, legalábbis nekem így tűnt. A két kacsavadásznak, akikkel találkozott, ökölbe szorított kezének hüvelykujját fölfelé tartva szerencsét kívánt.

Még őt követtem a tekintetemmel, amikor bejött hozzám Klaas nagyapa; mielőtt leült az egyetlen székre, ő is kinézett az ablakon, és valamit mormolt, miközben csóválta a fejét. Felhős arckifejezése arra utalt, hogy nyomasztja valami. Még mielőtt közölte volna látogatásának okát, a megértésemet kérte. — Meg kell értened, Jan. — Nem csak neki, másoknak is feltűnt, mondta, hogy alakulóban van valami Léna és köztem. Önmagában ez ellen nem volna semmi kifogása; Léna megnyerő jelenség, akire jólesik az embernek ránéznie; így fejezte ki magát. — De tudnod kell, Jan, hogy ő a hálókészítő Albert Jensen lánya. — Elhallgatott, kis ideig habozott, azután szomorúan megosztotta velem, amit látnivalóan nem szívesen mondott el: hogy Albert Jensen tartozik neki, ő a legnagyobb adósa. — Már többször gondoltam rá, hogy végrehajtást kérek ellene. De nem tehetem, elvégre Alberttel iskoláskorunk óta barátok vagyunk! — Nem tudom, pontosan mit várt tőlem ez után a tájékoztatása vagy vallomása után; csak arra tudtam gondolni: rám bízta, hogy vonjam le magamnak a következtetéseket. Amikor kiment, még a nyitott ajtóban állva sokatmondóan, mintegy kimondatlan felszólítást nyomatékosítva odabiccentett: — Remélem, megértettél. — Lénára kellett gondolnom és a dűnén megbeszélt találkozónkra; elképzeltem, vajon hogyan reagálna az apja, ha megtudná, hogy megint a Blinkfeuerből találkozik valakivel; adósként az emberek gyakran nem szenvedhetik azt, akinek tartoznak. Hogy ne üres kézzel állítsak oda Léna kedvenc helyére, Madsen boltjában vettem egy zacskó karamellbonbont és — biztos, ami biztos — egy töltött keserűcsokoládét is.

A parti őrség két embere, akiket rögtön felismertem, fölkeltette a kíváncsiságomat. Kiismerték magukat nálunk, céltudatosan Léna apjának nagy fészeréhez masíroztak, bekopogtak és bekiáltottak. Várakozás közben a cölöpök közé fölfüggesztett hálókra esett a pillantásuk; egy fenékháló és több varsa volt ott. Egyikük mérőszalagot húzott elő a zsebéből, a másik szétterpesztett ujjakkal vizsgálgatta a hálók szemeit, olykor vádló diadallal emelt a magasba egy elméretezett szemet, mintha valami tisztességtelenséget leplezett volna le. Egy angolnavarsa szemlátomást különösen fölkeltette a gyanakvásukat; leemelték a cölöpről, és ledobták az útra, hogy magukkal vigyék. Még mielőtt odaértem a fészerhez, továbbálltak.

Léna apjának viselkedése meglepett; dühös volt az öregúr, ökölbe szorította a kezét, de mondani csak annyit mondott: — Nyomorult szarrágók! — Jobb híján a horizontot is megfenyegette, de aztán engedelmesen hagyta, hogy Léna bevezesse a házba. Néma gesztusaimat — az együttérzés megnyugtatónak szánt jelzéseit — Léna, úgy látszott, nem veszi észre, nyilván mert annyira lekötötte a figyelmét, ahogyan odaadó gondoskodással vezette az öreget, nehogy megbotoljon vagy netán el is essen. Meghatott, ahogyan fölvitte az apját a bejárati ajtó előtti három lépcsőfokon, és elképzeltem, hogy veszi gyorsan szemügyre az öreg fekhelyét, hogyan húzza magával, hogy terelgeti, majd nyomja le szelíden az ágyra, és hogy takarja be, mielőtt odahúz mellé egy sámlit, amelyre letelepedve megvárja, míg az apja elalszik — ahogyan ezt annak idején nyilván az anyja is tette, aki haláláig egy ápolónő házában volt bejárónő.

Félelmeim nem igazolódtak be. Léna eljött a találkánkra. Már ott ült a megbeszélt helyen, amikor fölértem a dűne gerincére. Meglepetésemre nem volt egyedül; Cornelia ült mellette, és tenyerével invitálásképp megpaskolta maga mellett a földet. Kért tőlem egy cigarettát, és áradozni kezdett a táj őseredetiségéről, a tengeren látható fénycsíkokról, sőt a szigetlakók arcairól is; ezekben valami különlegeset vélt felfedezni. Más lehetőségünk nem lévén csak szótlanul hallgattuk. Miután közelről megismertette velünk, ami körülvesz bennünket, ölébe vette a rajzolótömbjét, és fellapozta. Ahogyan korábban is, fölismertem Madsen kereskedőt a keserédes mosolyával, a ráncos homlokú Kunzel világítótoronyőrt, Klaas nagypapát, aki a képen is bizonyságát adta, milyen figyelmes hallgató tud lenni (félrehajtott fejjel és nyitott szájjal), s végül Eggerset, a strandőrt is, vadul burjánzó szakállával.

Ki tudja, mire számított vagy mit várt, amikor az én arcképemet mutatta meg; kérdő arckifejezéssel tartotta elénk ezt az arcot, amelyen valamiféle visszautasító, elzárkózó kifejezés tükröződött. Összepréselt ajakkal és meredt tekintettel néztem magamat; valamilyen naiv vonást is fel kellett fedeznem az arcon, mindenesetre a portrémat szemlélve arra kellett gondolnom, akit magam előtt látok, nem akarja hagyni, hogy elérjék a világ zajai. Léna kutató pillantással nézett hol engem, hol az arcképet, majd így szólt: — Igen, Jan, ez te vagy, nem bújhatsz el magad elől. — Sajnálkozás csendült ki a hangjából. — És mit szólsz magadhoz? — kérdezte Cornelia, tőlem pedig, ismételt szemrevételezés után ennyi telt: — Hááát, igen… — Léna még egyszer elkérte a rajzolótömböt, mutatóujjával követte a szám és a szemem vonalát, majd fejcsóválva ezt mondta: — Ha hiszed, ha nem, Jan, az álarcban más voltál. — Annyira meglepődtem, hogy meg sem kérdeztem tőle, miért mondja ezt. Cornelia kívánságára aláírtam az arcképemet, és ezekkel a szavakkal adtam vissza neki: — Minél tovább nézem, annál inkább felismerem magam benne. — Ennek örülök — mondta Cornelia. Nagyon szerettem volna Léna végső ítéletét hallani, ő azonban egyetlen szót sem ejtett már a képről; fölállt és csak ennyit mondott: — Jó szórakozást —, aztán elment, kezet se nyújtva nekünk. — Mi van vele? — kérdezte Cornelia —, te érted? — Nem tudtam válaszolni neki, a távolodó Léna után néztem azt várva, hogy hátrafordul és visszaint, egyszerűen azért, mert ez itt hozzátartozik a búcsúzáshoz, de nem tette.

Se másnap, sem az azutáni napon nem láttam Lénát; sem a Blinkfeuerben nem találkoztam vele, sem az apja műhelyében, aki nemigen tudott többet mondani, mint hogy a lány — így említette Lénát — valamilyen munkával van elfoglalva, és igyekszik letisztázni valamit. Úgy tűnt, nincs ellenére, hogy Léna után tudakozódom, de nem akarta kihívni a lányát a szobájából. El kellett fogadnom, hogy rábízta Lénára, ideje jöttén hozza meg önállóan a döntéseit.

De aztán eljött Klaas nagypapa hetvenedik születésnapja. Szélcsendes, meleg este volt. A potya sör reménye meg a várható tűzijáték sokakat odavonzott. A fiatalok kiszárított uszadékfából tüzet gyújtottak, gitároztak és énekeltek. A parti őrség hajója lassan elsiklott a part előtt és a nyílt tenger felé vette az irányt.

Mindenki meglepődött, amikor megjelent a teraszon Timmsen, a sziget alighanem legszófukarabb embere, akit mindenki csak morgóhalnak hívott. Ahol ő megjelent, benne volt az erőszak a levegőben. Mint mindig, vele volt a kutyája is, amelyet olyankor is magával vitt a csónakban, amikor a torlaszolóhálókat ment ki ellenőrizni. Már többször bemutatta nekünk, milyen ügyes ez a nevezetes eb, és nyilvánvalóan a születésnap közönsége előtt is villogni akart az idomítóművészetével.

Kurta és határozott mozdulattal magára vonta kutyája figyelmét, majd ráparancsolt: — Arno, köszöntsd a vendégeket! —, s a kutya némi tétovázás után a hátsó lábaira állt, megbiccentette a fejét, meghajlással próbálkozott (ami ugyan csak félig sikerült neki) és egymáshoz ütötte a mellső lábait. Alig nyelte el Arno a jutalom-kockacukrot, amikor azt az új parancsot kapta, hogy mutassa ki az örömét: — Rajta, Arno örül! — A kutya engedelmeskedett; aprókat ugrált és magas hangon csaholt, ellentétben a morgással, amelyet akkor hallatott, amikor az „Arno fáradt, és aludni akar” utasítást kapta. Milyen engedelmesen és meggyőzően nyújtózott el erre!

Míg Arno alvó kutyát játszott — s közben kelletlenül még egy pofájára telepedett legyet is elkergetett —, az egyik néző félbeszakította az ügyes produkciót. Az egyik rajnavidéki volt az, aki se szó, se beszéd fölállt, fogta a teli söröspoharát, és tartalmát nevetve a kutyára öntötte. Arno hunyorgott, fölpattant, megugatta az önjelölt tréfamestert, s a közbekiabálásoktól felingerelve a mutatványt megzavaró férfi nadrágszárába harapott, és vonítva cibálta. Timmsen nem nézhette tétlenül az incidenst, amelybe a kutyája keveredett, lassan fölállt, vészjósló nyugalommal odasétált a rajnavidéki vendéghez, és akkorát húzott be neki, hogy az bárkit a padlóra küldött volna. A jelenet tanúi, úgy tűnt, nem is annyira az ütésen háborodtak föl, sokkal inkább azon, ahogyan Timmsen utána összedörzsölte a kezét, mintha a frissen rátapadt piszkot akarná eltávolítani róla. Tiltakoztak, szidták és fenyegették a harcias kutyást, végül a dühük tettre sarkallta őket: Timmsen csak kapkodhatta a fejét az ütések elől. Ám olyanok is akadtak, akik készek voltak megvédeni őt, azaz a támadók ellen fordultak, és mivel kevesellték az öklüket, mindent bevetettek, ami a kezükbe akadt: székeket és poharakat. Milyen gyorsan összetört egy szék, és milyen hasznosnak és hatékonynak bizonyult egy-egy székláb a saját érvek megerősítésére! A poharak csak akkor törtek össze, amikor leestek. A düh vad kiáltásaiba időről időre fájdalmas kiáltások vegyültek, amelyek valamely érzékeny pontot eltaláló ütésről tanúskodtak. Érdeklődve figyeltem a csetepatét, s mivel nem először láttam ilyet — a Blinkfeuerben szinte minden második hétvégén tanúja lehetett az ember efféle nézeteltéréseknek —, olyannak tűnt számomra az egész, mint egy begyakorolt előadás.

Egy darabig Klaas nagypapa is érdeklődéssel figyelte az erőszakos meggyőzési igyekezetet, s magában alighanem számolta is, mi minden tört szét, majd amikor megelégelte, elhatározta, hogy közbelép. Egy távolodó vihar még mindig erőteljes morajlására emlékeztető hangon rárivallt a dulakodókra: — Nyugalom, az ördögbe is; abbahagyni, de rögtön! — Sőt azt is odakiáltotta: — Disznóbanda, csönd legyen! — Majd látva, hogy a legcsekélyebb foganatja sincs csillapító és figyelmeztető szavainak, olyasmire szánta el magát, amit nem néztem volna ki belőle. Odament a szekrényhez, amelybe az elkobzott álarcokat zárták, kinyitotta; kis ideig mozdulatlanul állt a nyitott szekrény előtt, megbizonyosodott róla, hogy odafigyelnek rá, majd benyúlt és találomra előhúzott egy csomó maszkot. Ezután „Itt van, ez kell nektek!” felkiáltással egyenként a jelenlévők felé hajította az álarcokat, szinte vigyázva, s úgy, hogy az álarcok egy pillanatig vitorlázva siklottak a levegőben. Akcióját ujjongás fogadta. Kezek nyúltak ki az álarcok után, elkapták, ami feléjük vitorlázott; s aki szerencsésen elcsípett egy álarcot, azonnal otthagyta a szomszédját, hogy zavartalanul próbálhassa föl a zsákmányát. Néhányan gyorsan véleményt kértek a legközelebb állótól; azt is láttam, hogy ketten álarcot cseréltek. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Timmsennek is sikerült levadásznia egy álarcot a levegőből. Hogy mit is sikerült megkaparintania, csak akkor derült ki, amikor fenyegető fegyelmezés közepette ráadta a kutyájára. Egy sünálarc volt, amely egy csapásra a legfurcsább élőlénnyé tette Arnót a Blinkfeuerben. Mindenki örült az átszabott Arnónak, magukhoz hívták, simogatták, egy-egy kockacukorral vagy kolbászszelettel kényeztették. Úgy láttam, Arno élvezi ezt az adakozó figyelmet; csak így tudtam szökelléseit és bukfenceit magyarázni.

Klaas nagypapa meglehetősen sokára jelent meg újra a teraszon. Taps fogadta. Bizonytalanul állt a lábán, látnivalóan olyan kezet keresett, amelyben megkapaszkodhat; az úszásoktatóéban, Jonaséban ezt meg is találta. Aki ismerte Klaas nagypapát, rögtön tudhatta, hogy alaposan megjutalmazta magát 11-es szélerősséggel. Lehunyt szemmel, lábát váltogatva hallgatta végig Jonas róla szóló dicshimnuszát, amelyből megtudhatta, hogy mindig számíthattunk tőle, a sziget fogadósától segítségre a borús és nyomasztó napokon, hogy mindenkor készséges hallgatója volt az elkeseredetteknek, és hogy mekkora tévedés azt hinni, hogy Klaas nagyapánál bárki egyedül kénytelen inni. Klaas nagypapa intésére előhoztak egy láda sört, s az imént lelkesen méltatott fogadós mindenkit fölszólított, hogy szolgálja ki magát. Ő is jelentkezett egy fölbontott üveg sörért, amelyet egy mozdulattal a hallgatóságra köszöntött, majd némi gondolkodás után így buzdította őket: — Hát akkor proszit! — Hogy neki mit kiabáltak oda, nem lehetett érteni, mert túlharsogták a mozsárágyú-lövések és a tűzijáték békáinak vad durrogása.

A dűne gerincéről a tenger fölé kilőtt világítórakéták sivítva emelkedtek föl, a magasban fölrobbantak, és ezüst szikraesőt ontottak magukból. Most már hallottam a lelkesedés kiáltásait.

Éreztem, hogy valaki rángatja a ruhaujjamat, egyszer, majd újra, és a fellőtt petárda villódzva a levegőbe hasító fényénél világosan láttam, amit első pillanatban érzékcsalódásnak véltem: mellmagasságban egy álarc bukkant fel mellettem és meredt rám; a sárkány, az én álarcom. Egy kissrác viselte. Mint aki külsejéhez illően akar viselkedni, ijesztő hangot hallatott, szaggatott sziszegő fújást, amely aztán mekegő nevetésbe torkollt. Tudtam, hogy került hozzá az álarc; minden magyarázkodás nélkül levettem róla, és mivel nyafogott és szájalt, megfenyegettem, aztán faképnél hagytam.

Lénát kerestem; a Blinkfeuerben találtam rá: úgy tűnt, teljesen közömbös számára a többiek vidámsága. Magában ült egy sarokasztalnál, és a tenyerébe támasztott állal maga elé bámult. Még mielőtt mögéje értem volna, láttam, hogy a rólam rajzolt portré az, amit kiterített maga előtt az asztalon. Amikor már olyan közel voltam hozzá, hogy szinte meg is érinthettem volna, a ceruzával odaírt számot is láttam: „5 euró” — Cornelia nyilván maga árazta be a rajzát. Amikor Léna tarkójára tettem a kezem, ijedten állt föl, és úgy fürkészett, mint akit rajtakaptak, de csak egy pillanatig; utána rögtön összetekerte a portrét, és eltűnt a szomszéd helyiségben. Föltettem az álarcom, míg arra vártam, hogy visszajöjjön. Nem örömmel, inkább idegenkedve nézett rám, és amikor azt mondtam: — Na, most megint közelebb vagyunk egymáshoz —, elfordult s odébb ment néhány lépéssel. Utánamentem. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, hogy átöleljem. — Kérlek, ne — mondta, majd határozott hangon hozzátette: — Menj innen, hallod?! — Annyira elutasítóan csengett a hangja, hogy egy pillanatig haboztam; akkor odalépett hozzám, az arcomhoz nyúlt, és letépte az álarcot. Rövid, égető fájdalmat éreztem csupán.

Mindnyájan láttuk, ahogyan céltudatos léptekkel odament a tűzhöz, a lángok fölé tartotta az álarcot, és miután megkereste a tekintetemet, kinyitotta a markát. Először úgy tűnt, az álarc lefojtja a tüzet ott, ahová esett, ám aztán fellángolt; a sárkányom összepöndörödött, belekapván magasabbra csapott a láng, s apró szikrákat szórt szét, ahogy lobogott. Képtelen voltam odébb menni Léna mellől, aki lábát megvetve, kérlelhetetlenül állt ott, és figyelte az álarc elhamvadását, pontosan úgy, mint aki egy saját maga által meghozott ítéletet hajt végre.

Búcsú nélkül ment el. Se egy kézmozdulat, se egy utolsó pillantás. Elmenőben senki köszönését nem viszonozta, nem válaszolt az ismerőseinek, akik kérdezni próbálták. Utoljára a szárazföld felé tartó kompon látták.

Tatár Sándor fordítása

_______

[1] Életvíz: skandináv eredetű égetettszeszes ital, amelyet köménnyel és más fűszerekkel aromásítanak. [A ford.]

[2] Eszkimó-átfordulás: szándékosan a vízbe borulva átfordulni a kajakkal annak hossztengelye körül.  [A ford.]