Múlt kedden felkeltem és elhatároztam, hogy levágom a kezem. Tisztán láttam magam előtt az egészet, és amikor én tisztán látok valamit magam előtt, akkor egy percig sem habozok. A végső műalkotás vagy valami ilyesmi, habár azt hiszem, úgy gondoltam, visszanő majd, mint a haj. A bal kezem gyűrűsujjával kezdtem. Pontosan az ujjpercek alatt vágtam el, behajlítva az ujjamat, hogy jobban lássam, hol kezdjek neki. Olyan ez, mint egy csirkét vágni le. Nem fröcsköl a vér. A kés recés volt és nem túl éles, de nem is kellett annak lennie. Aztán a középső ujj. Aztán a kicsi. Némi csont kiállt még a húsból. Mikor a munka felénél jártam meggondoltam magamat: eszembe jutott, hogy az ujjak nem nőnek vissza, úgyhogy meghagytam a hüvelyk- és a mutatóujjat, hogy megmaradjon valami a kéz funkcionalitásából. Kötszer eltakarni a sebet. Meddig fog tartani, amíg begyógyul? Interjú az apámmal: hogyan fogsz most majd dolgozni, írni? Majdnem mindig a noteszembe írok vagy használhatnék hangfelismerő szoftvert. Ha tanultam volna zongorázni, most lehet sokkal jobb lehetnék. A lábammal. Tervezhetnék néhány pedált…
Azóta mindennap őrületbe kergetnek a megmaradt ujjpercek. A csontos kezem. Közben meg kávét szolgálok fel egy kávézóban, aminek három emelete van. Meg kell tanulnom a képességeim szerint összeszedni magam, és emlékezni dolgokra, helyes sorrendben hordani a tálcákat, hogy elkerüljem a túl sok fölösleges jövés-menést.
Ferencz Mónika fordítása