Elkorhad a szívem a téglák között,
ahová rejtettem.
Pinceászkák és poloskák araszolnak rajta,
míg töprengek: semmi kifizetődő nincs a hűségemben.
Mindent magam mögött kellett hagyni,
elsősorban a szennyvizet, abban merítkeztem,
hogy el tudjam viselni a saját szagomat.
Jólesett bűzleni. Undorföldén
nem lógok ki a sorból, és az sem zavar,
hogy nem szólnak hozzám.
Mit ad isten, akkoriban mintha többen szerettek volna,
de lehet, hogy teljesen más szándékokat értettem félre.
Ez a baj a barátkozással. Akkor már inkább
órákon át könyökölök, korombarkós ködalakokra meredek
a varjúszaros ablakon át, felröhögök,
megrázom a hajam.
Testem, mint egy telivér paripáé,
miután megnyúzták, természetesen,
csak nem tudom, a bőre vagy a húsa vagyok.
Alakom valóban hasonlít egy székre vetett kabáthoz,
vagy sebtében ledobott pongyolához,
szóval így marad a lenyúzott bőr mint hasonlat.
Ilyenekről elmélkedem, fel-felböfögve,
öblösen gurgulázva, mintha nyenyerén játszana
az életre kelt sörreklám a sarokban.
Ez is milyen már, arra vágyni,
hogy én legyek Csuja Imre,
vagy legalább csak hasonló —
és ez nem a Csuja Imre miatt kínos,
dehogyis, vele nincs baj.
Csak játszanak a bácsik, mondták nekem,
amikor még volt nyár, és ijesztő
árnyékok nyúltak el a lomha homokban.
Kis kupacokba hordta a szél a nyírfagallyakat,
közéjük keveredett egy gumicukros zacskó foszlánya,
és elvoltak így, földszínek meg egy harsány nejloncafat.