Ezek a régi írók ilyen verseket csináltak: „Sötétség és hideg vesz körül nemsokára”, és hogy ég veled, tündöklő nyaraink gyors tüze, és a házuknak az udvarára kopogva hull a fa, és a kövezet „visszhangosan dördűl”. (Csak azt tudnám, miért írja hosszú ű-vel?) És hogy a szíve vörösen ragyogó jégtönk lesz, mint a lemenő nap a sarki pokolban. (Ezek a régi írók nagyon jó verseket csináltak. És a Charles nem is olyan régi, persze. A sarki pokol nekem mégis inkább valami csehót idéz, dühöngőt. A Sarki Pokol. Neárert kellene megkérdezni, Szidit, hogyan is volt a sarokkal. Neárer III, ez talán nincs a Füzetben, megszámolta a sarkokat, amikor első este aludt nálunk. Beleszámolta a mackók sarkát is, mindent. A számolás segít elaludni.)
Számolom egy verssor szótagait. „Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak.” Grzimek könyve jut az eszembe; most nem a koalák, ahogy a fákról potyognak szegények; és különben is Grzimek megírja, milyen humánus módszert eszeltek ki koalafogásra; azért fogják őket, hogy megpróbálják betelepíteni az elkoalátlanodott vidékeket. Ez, volt, ami volt, szép igyekezet. Én mindig azoknak az igyekezetét nézem, akik éppen-és-most vannak Ausztráliában. Vagy bárhol. És nagyon értékelem, no persze. Egy hosszú rúddal hurkot vetnek a fa csúcsában kapaszkodó koala nyakába, de a hurok tágasságát egy nagy csomóval úgy állítják be, hogy a kis fogoly meg ne fulladjon. Ezzel a lasszóféleséggel húzzák le aztán az állatot a faágról, írja Grzimek; s a koalák a lent kifeszített tűzoltóponyvába potyognak. Ha ezt Dömiéknek elmesélném, legközelebb Billt egészen bizonyosan rávennék, kiabáljon „Tűzoltóponyva, tűzoltóponyvá”-t, amikor a kényszer-átköltöztetés folyik.
„Ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.” Most, hogy ehhez a sorhoz érek, megáll a tudományom. Átmegyek a másik szobába, ahol még javában folyik a takarítás, és elkérem a könyvespolc létráját. Leemelem a Charlest. Hát persze: „Lelkem torony, amely lassankint összeroskad az ostromgép nehéz ütései alatt.” Jól összeszedte. És hogy amíg ez a kopogás sír alatta, úgy tetszik neki (nem tudom, az eredetiben hogy van ez az „úgy tetszik”, mert ezt aztán cselesen lehet szavalni! Még cuppantani is hozzá, hogy „annyira tetszik”), hogy koporsót szegez itt valahol az ács… És ha nagyon igyekeznék, azt mondanám: most átpillantok a másik szobába, bezártam-e az ajtót. A Bulmárium ajtaját. Persze, Dömiék pompásan érzik magukat a barlangban; délutánra úgyis vendéget várunk, és ők bebújtak volna. Bill és Pooh kivételével. Hát így majd Bill és Pooh előbújik. Így lehetne összehoznom nékem is az elemeket; de hát a vers véget ér: „Kié lesz? Hogy siet! —” (Az ács.) És hogy tegnap nyár volt, ma ősz van. „A zaj titokzatos, mint egy elutazás.”
Tandori Dezső: Miért élnél örökké?, Magvető, 1977, 23–24.