Kuruc Eszternek és Fülöpp Beatrixnak
„…mert nem élhet az egyik, míg él a másik”
(J. K. Rowling)
I.
tegnap este visszakerestem a levelezéseimet a lánnyal,
aki a közös játékunkban hermione volt. óvodától
egészen addig játszottuk, míg hatosztályos gimnáziumba nem írattak;
azt mondtuk, hogy útra kelek horcruxokat keresni, bujdosnom kell,
sűrű erdő a kémiaszakkör és rejtekhely a leánykar.
kis időre rá azonban ő is elköltözött messzire a családjával,
ron pedig maradt bólyban, a szülőfalunkban, ezt már nem
tudtuk hogyan feloldani, végleg elszakadtunk.
néha még intünk egymásnak a karácsonyi misék után, vagy ha épp hazautazom
és összefutunk a postára vagy a takarékszövetkezetbe menet.
nem esik szó közöttünk arról, hogy egy apró baranyai település
hogyan bírhat el két nagy mágusfamíliát, diszkrécióból muglik maradtunk.
II.
ők ketten — ron és hermione — most fiúkba szerelmesek az egyetemeikről,
egymásnak nem hiányoznak és ez mégiscsak engem zavar.
utolsó üzenetemben erőtlen próbálkozásként még „minden jót,
granger” formulával köszöntem el a lánytól, de akkor már nem pisiltem állva én sem
és nem karcoltam faággal sebhelyet a homlokomra. ha bemutatkozom,
ezt az idegen, anyakönyvezett nevem mondom, a füzeteim címkéjén is ez áll,
— bár a pizzát még mindig potter névre kérem.
III.
hős vagyok, kiválasztott, a hetedik horcrux. ilyeneket meséltek nekem.
és ilyeneket meséltem én is másoknak, egy ideig sokan voltak,
ültek körülöttem és hallgatták, hosszú és nehéz munkával
valóságot csináltunk belőle.
évekig attól rettegtem, hogy nemcsak a hetedik, hanem akár mind a hét;
egy nemlétező világ megváltásáról morfondírozom, ha pedig unatkozom,
újraszámolom, hányan vagyok.